„Kétségtelen, hogy a modern liberálisok hajlamosak meghajolni az egyenlőség nevében megfogalmazott szinte bármely követelés előtt, mint ahogyan a hidegháború idején is sok liberális, jóllehet visszataszítónak tartotta a szovjet típusú kommunizmust, a javára írta, hogy az egyenlőség nemes eszméjének nevében fogant. De vajon ez a felvilágosult liberalizmus lényegéből fakad, avagy épp annak eltorzítása?” – teszi fel a kérdést Cathy Young a Quillette magazinban.

A cikk apropója a Metazinból is ismert Yoram Hazony augusztusban megjelent terjedelmes esszéje, amelyben az izraeli bibliatudós-filozófus azt a kérdést járta körül, hogy miért veszít népszerűségéből a klasszikus liberális gondolat, és nyer teret a marxista egyenlőség eszméje. Hazony szerint a marxista gondolat és a neomarxista identitáspolitika egyaránt a liberális gondolat logikus következménye, sőt annak lényegi sajátosságából fakad. Ha ugyanis komolyan vesszük a liberális alaptételt, hogy az ember természete szerint egyenlő és szabad, akkor a társadalmi egyenlőtlenség csak az elnyomás (gazdasági kizsákmányolás, avagy etnikai diszkrimináció) következménye lehet – ahogyan azt a marxisták állítják. Hazony eszmefuttatása végén arra a következtetésre jut, hogy a demokrácia intézményrendszere csak akkor védhető meg a marxista szellemiségű forradalomtól, ha a klasszikus szabadelvűek és a konzervatívok stratégiai szövetséget kötnek. Ez persze nem lesz könnyű, ismerte el Hazony, hiszen Amerikában a neomarxista eszméket elutasító liberálisoknak például Trumppal kellene szövetkezniük, amire kicsi az esély.

Hazony esszéjét többen rendkívül leegyszerűsítőnek, sőt karikaturisztikusnak tartják. Kifogásolják, hogy Hazony egy kalap alá veszi a liberalizmus egymással is vitában álló irányzatait, és szinte semmilyen figyelmet sem szentel a libertárius eszméknek, amelyek pedig aligha nevezhetők a marxista egyenlőségeszme szálláscsinálójának. Mások azt nehezményezik, hogy Hazony egyenlőségjelet tesz a marxi elmélet és a neomarxista identitáspolitika közé.

Young egyetért Hazony marxizmus- és identitáspolitika-kritikájával. Elismeri azt is, hogy sok liberális behódolt az osztályharcot identitáspolitikára cserélő neomarxista szellemiségnek. Helyeselné a liberálisok és a konzervatívok szövetségét is, de csak elvben, bár ezt csak az immár konzervatív vezetőkre tartja érvényesnek, akiket egyben liberálisnak is minősít (példának Ronald Reagant és Margaret Thatchert hozza fel), a maiakra (az amerikai elnököt és a magyar miniszterelnököt említve példaként) már nem. Egyúttal leegyszerűsítőnek tartja Hazony liberalizmus-képét, mindenekelőtt azt, hogy a liberális szellemiséget az egyetemes racionalizmussal azonosítja. Ennél is nagyobb hibának látja, hogy Hazony – miközben persze elismeri, hogy a liberális gondolat alapja a szabadság –, leginkább az egyenlőség iránti elkötelezettséggel azonosítja a szabadelvűséget. Azt is erős túlzásnak tartja, hogy Hazony szerint a liberális politika szükségképp torkollott a jakobinus terrorba és a totalitárius diktatúrába azon az alapon, hogy amazok is az egyenlőséget hirdették. Nem így jár el viszont a nacionalizmus és a vallás méltatásakor, holott az egyenlőség gondolata e két eszmerendszer számára is fontos. Mint ahogyan kollektivista elnyomásra sem csupán az úgynevezett baloldali rendszerekben találni példát a történelemben.