„Samuel Patty meggyilkolása óta a felzúdulás félelemmel párosul a tanárok körében. Félelem attól, hogy a tiltott témákat érintsék. Ezek a vallás, a karikatúrák és a véleménynyilvánítás szabadsága” – foglalja össze több tucat megkérdezett tanár beszámolóját a párizsi Marianne hasábjain Anthony Cortes és Célia Cuordifede.

Egy Gaël keresztnevű harmincéves tanár úgy fogalmaz, hogy 47 éves kollégája, akit egy csecsen születésű tizennyolc éves fanatikus iszlamista szúrt agyon, majd fejezett le a nyílt utcán, egy háború frontvonalában halt meg. „Hirtelen rádöbbentem, hogy veszélyes foglalkozást űzök. Bármelyikünk bármikor célponttá válhat.” Ő is történelmet tanít, márpedig a történelem- és földrajztanárok dolga az állami iskolarendszerben, hogy állampolgári ismereteket oktassanak. A tantervben kifejezetten szerepel, hogy a tizennégy éveseknek e tantárgy keretében a véleménynyilvánítás szabadságáról kell tanulniuk. Naivan azt hitte – meséli az újságíróknak –, magától értetődik, hogy a Charlie Hebdo Mohamed-karikatúrájával kell kezdenie, hiszen az esetet mindenki ismeri. A próféta könnyek közt panaszolja a képen, hogy micsoda s…fejek adattak neki követőnek. Internetes gyűlöletkampány következett, majd egy testvérpár gépkarabéllyal lekaszabolta a szerkesztőséget. Gaël azt képzelte, mi sem egyszerűbb, mint ezzel érzékeltetni, hogy a véleményéhez mindenkinek joga van, akkor is, ha mások sértőnek találják. Teljes értetlenséggel találkozott. Az egyik csoport kollektíve kidolgozott feleletében azt közölte, hogy a véleménynyilvánítás szabadsága azért került veszélybe, mert egyes újságírók nem tisztelik a vallást. A tanár hiába hivatkozott a jogra. A diákok a saját igazságérzetük alapján ítélnek.

Mármost a két újságíró egy szót sem ír arról, milyen etnikai környezetben zajlanak ezek a tanár-diák konfliktusok, bizonyára nem mindig túlnyomórészt muszlimok lakta kerületekben, de ezt nem tudhatjuk. Mindenesetre a válaszadók mind az ország más-más vidékein dolgoznak. Egy Judith nevű tanárnő a maga gimnáziumát „érzékenynek” nevezi, ami alighanem annyit tesz, hogy a tanulók között sokan muszlim szülők gyermekei. Az újságírók félelmetesnek nevezik az állapotokat, melyekről beszámol. Úgy látja, évről évre romlik a helyzet. Ma már egyes tanulók nyíltan védelmükbe veszik a terroristákat. Mások őt magát is figyelmeztették, hogy „problémái” lehetnek, ha bizonyos rajzokat mutogat.

Egy Jean-Baptiste nevű kollégája nem is tartotta ajánlatosnak, hogy megmutassa a híres karikatúrát 17 éves diákjainak, csak élőszóban magyarázta el, mit ábrázol. Valóságos robbanás következett be, a diákok magukból kikelve szidalmazták a Charlie Hebdót, egyesek pedig követelték, hogy a törvény rendelje büntetni az istenkáromlást (1870 óta nem büntetendő Franciaországban). Ezután képeket mutatott nekik arról, hogy Pakisztánban tiltakozásul francia zászlókat égettek, mire a tanulók tapsviharban törtek ki. Amikor érvelni próbált, azzal vágtak vissza, hogy bezzeg a holokauszt tagadása tilos. „Kérdésekkel próbáltak csapdába csalni” – írja erről, ami annyit tesz, hogy erre nem volt meggyőző válasza, de persze – mint a Metazinban is sokszor szó volt már róla –  nálánál nagyobb tekintélyű tudósoknak is fejtörést okoz ez a kérdés, ha a szólásszabadság oldaláról nézik. Más szempont alapján válaszolhatta volna azt is, hogy a holokauszttagadókat nem szokták önkényesen legyilkolni.

Agnès is történelem- és földrajztanár. Arról számol be, hogy a diákjai a Charlie Hebdót, amely a radikális baloldalhoz áll a legközelebb, szélsőjobboldalinak tartják. A karikatúrát ugyanis rasszistának tekintik, ami arra vall, hogy arabokkal vagy fekete-afrikaiakkal azonosítják a muszlimokat, illetve maguk is ilyen származásúak, és azt hiszik, hogy a vallásellenes lap faji alapon köt bele a muszlimokba. A rasszistákról pedig azt tanulták, hogy szélsőjobboldaliak.

Egyébként a baloldali szakszervezetek is nagyjából hasonlóképp gondolkodhatnak, mert Jean-Baptiste elmondása szerint semmi támogatást nem adtak a problémával küzdő tanároknak. Őneki azt tanácsolta a szakszervezete, amikor védelemért fordult hozzá, hogy nem kellett volna hitükben megsérteni a tanulókat.

Egy Ahmed nevű tanár arra emlékeztet, hogy utoljára jó száz évvel ezelőtt kellett a pedagógusoknak szembeszállniuk a vallási dominanciával. „Ide jutottunk vissza.” Pedig a katolikus egyház már nagyon régóta nem gyakorol ilyesfajta nyomást a közoktatásra. A cikk mindazonáltal nem tesz e téren különbséget az egyes vallások között.