„A populizmust vissza kell szerezni az elitektől” – olvassuk a Washington Postban Douglas Brinkley történészprofesszor recenzióját Thomas Frank publicista A nép? Na nem. Az antipopulizmus rövid története című monográfiájából.

Frank már első, 2005-ben megjelent bestsellerében is arra a kérdésre kereste a választ, hogyan vált Kansas állam – amely a 19. század végén még a baloldali, plebejus Populista Párt bástyájának számított – a jobboldali konzervatív Republikánus Párt támogatójává. Frank a választ a Demokrata Párt ideológiai fordulatával magyarázta. Azzal, hogy a baloldali liberálisok egyre inkább a szabadpiac dogmáit vették át, feladva a hagyományosan a párt bázisát adó kétkezi munkások érdekének képviseletét. Ráadásul a fehérgalléros liberális középosztály szavazóit megcélzó baloldal felkarolta az identitáspolitikát is, ezt pedig az abortusz és a melegek jogainak ügyében inkább konzervatív munkások szintén nem nézték jó szemmel.

Újabb könyvében is hasonló gondolatokat fogalmaz meg az amerikai populizmus történeti áttekintésébe burkolva. Ma a Demokrata Párt – csakúgy, mint a liberális pártok általában –  szitokszóként használja a populizmust: a demagógia, a rasszizmus, sőt az antidemokratikus, autoritárius, szélsőséges kormányzás, vagy egyenesen a fasizmus szinonimájának tekinti. A populistának bélyegzett politikusokat pedig mélyen lenézi. Pedig nem volt ez mindig így. Frank felidézi, hogy a 19. század végén a Demokrata Párt még szövetségesének tekintette a populista egalitárius mozgalmat, hiszen mindketten a kisember érdekét képviselték a nagyvállalatokkal és a gazdagokkal szemben. A populisták és a demokratapártiak egyaránt az állam gazdasági szerepvállalásának növelésével akarták a demokráciát erősíteni. Nemcsak a fehér farmereket és munkásokat, hanem a feketéket is igyekeztek maguk mögé állítani. (Mint James Traub történész a New York Timesban megjelent recenziójában megjegyzi, Frank szemérmesen elhallgatja, hogy a fajok közötti szolidaritást szorgalmazó egyik populista hőse később a Ku-Klux-Klan oszlopos tagja lett.)

Frank értelmezésében a populizmus még a 20. században is jól megfért a liberális baloldali törekvésekkel. Egész fejezetet szentel annak, hogy Amerika történetében eleddig Roosevelt elnök folytatott a leginkább populista kormányzást. Nemcsak a jóléti államot erősítette meg, és vezetett be korábban a kapitalista Amerikában elképzelhetetlennek tartott intézkedéseket, hanem egyúttal nyíltan szembeszállt az elittel is. A gazdasági elittel és a szakértőkráciával egyaránt. Egy másik fejezetben Frank a polgárjogi mozgalom ikonikus alakját, Martin Luther Kinget is a populisták közé sorolja, mondván, hogy King, szemben a mai baloldallal, amely minden társadalmi igazságtalanságot a rasszizmussal magyaráz, törekedett rá, hogy a feketék emancipációja ne faji kérdésként jelenjen meg. Luther King egy időben elő is vette a 19. századi populisták gondolatait, abban a reményben, hogy a kétkezi munkából élő fehéreket is megnyerheti az ügynek.

Frank nem rejti véka alá, hogy milyen politikát szeretne – jegyzi meg recenziója végén Brinkley. Egyrészt Trumpot a demokratákkal ellentétben nem populistának, hanem demagóg bohócnak tartja, aki ráadásul a nagytőke érdekét képviseli. Frank abban bízik, hogy a Demokrata Párt visszatalál régi jóléti programjához, visszahódítva ezzel a jobboldaltól a kétkezi munkásokat – vagyis populista fordulatot vesz, mint ahogyan azt például Bernie Sanders és Elizabeth Warren szorgalmazza is.

Bár akad érzékeny recenzens, aki nehezményezi, hogy Frank mindössze egyszer (a 231. oldalon) említi az LMBTQ ügyét, a legtöbben egyetértenek a baloldal populista fordulatának szükségességével, igaz, sok reményt nem fűznek a megvalósulásához. J.A. Smith attól tart, hogy a Demokrata Párt ifjú balszárnya is inkább identitáspolitikát fog folytatni, semmint baloldali populista politikát. És könnyen lehet, hogy ennek nem pusztán ideológiai okai lesznek. A Demokrata Párt fő társadalmi bázisát ugyanis a diplomások és a tehetősek adják: egyes becslések szerint Biden szavazói a GDP 70 százalékát hozzák létre, míg Trump szavazói mindössze 30-at. Utalva Frank korábbi könyvére, Steven Hayward ezért kizártnak tartja, hogy Biden alatt a demokraták populista fordulatot vesznek, hiszen azzal elriasztanák jelenlegi támogatóikat. Hayward jelzésértékűnek tartja, hogy Biden egyik legfontosabb ígérete a diákhitel-tartozások részleges eltörlése (az „intézményesített rasszizmus” és a klímaváltozás elleni harc mellett), jelezve, hogy igyekszik az elit kegyében járni.