„A hadviselés képessége és az emberi társadalom fejlődése egyazon történet” – ismerteti a New York Times Margaret MacMillan történész októberben megjelent Háború: hogyan formáltak minket a fegyveres összecsapások című könyvét.

MacMillan szerint a fejlett társadalmak tudathasadásos módon viszonyulnak a háborúhoz. Egyszerre tartjuk borzalmasnak és lenyűgözőnek. Legszívesebben nem is gondolnánk a háború szörnyűségeire, miközben faljuk a háborús témákat feldolgozó filmeket – a valós eseményeket feldolgozó Dunkirköt és a fiktív történeten alapuló Csillagok háborúját vagy a Gyűrűk urát. A háború nemcsak a tömegkultúrában van jelen, hanem a történelmi emlékezetben is. Múzeumok és kiállítások sora foglalkozik a háborúkkal, és évente felelevenítjük őket: a kollektív nemzeti emlékezetnek is fontos részei. A magas kultúra számos kiemelkedő alkotása is a háború témáját dolgozza fel az Íliásztól Beethoven Harmadik szimfóniáján és Britten Háborús Rekviemjén át a Guernicáig vagy a Háború és békéig. A kultúrát átitatja a háború témája, ám leginkább távoli és egzotikus érdekességként van jelen, háborús hajlamainkat pedig pacifikált formában, a sportban, avagy számítógépes játékok segítségével éljük ki – írja MacMillan.

A hetven éve tartó hosszú béke fejlett társadalmai a háborúra, mint kizökkent időre, kisiklásra, a normális társadalmi állapot, a béke ideiglenes összeomlására tekintenek. Holott a társadalom fejlődése elválaszthatatlan a hadviseléstől. MacMillan felidézi, hogy a modern nemzetállamok is a háborús mozgósításnak köszönhetik létüket, legalábbis Charles Tilly és Michael Mann szerint. A női emancipáció elősegítésében és a faji diszkrimináció felszámolásában is jelentős szerepe volt a háborúknak. A háborús mozgósítás rendkívüli szervezettséget és technikai fejlettséget igényel, ezért csak a fejlett és erős államok lehetnek sikeresek a hadviselésben. A háború nemcsak a társadalom általános erőpróbája és vizsgája, de egyúttal a további fejlődés katalizátora is. MacMillan arra utal, hogy a háborús fejlesztések a béke idején a gazdasági fejlődés szolgálatába állíthatók. Nemcsak a technikai vívmányok egy részére igaz ez, hanem a háborús államigazgatás és a hadigazdaság módszereire is. A második világháború idején a brit baloldal például azt remélte, hogy a háborús tervgazdálkodás a béke idejében is folytatható lesz – demokratikus szocializmus formájában.

Sőt, a háború az emberi természet legmélyebb bugyraiba is betekintést enged – jegyzi meg a könyvről írt recenziójában Tanjil Rashid a Washington Postban. A háború előhívja a legsötétebb és legalantasabb ösztöneinket, de egyúttal az önfeláldozás erényét is. Ha az emberi természetet a maga valójában akarjuk megérteni, akkor elengedhetetlen, hogy megvizsgáljuk, hogyan cselekszünk a harctéri határhelyzetekben.

Ha elfogadjuk is MacMillan történelmi érvelését, nagy kérdés, hogy vajon a háború ma is szolgálhatja-e a fejlődést – írja a könyv kapcsán John Thornhill a Financial Timesban. Ezzel a kérdéssel MacMillan csak érintőlegesen foglalkozik: történészként inkább marad a kaptafánál, és nem akar jóslásokba bocsátkozni. De azért óvatosan utal rá, hogy a mai társadalmak számára tragikus következményekkel járhat a háború. MacMillan szerint ugyanis a technikai fejlődés olyan szintre ért, amely lehetőséget teremt az emberiség teljes elpusztítására. Ez azonban csak eggyel több ok arra – érvel MacMillan –, hogy tanulmányozzuk a háborút, mint az emberi történelem elválaszthatatlan tényezőjét.