„Valamennyire mindannyiunkban fel-felébred a vágy, hogy mások fölébe kerekedjünk, ez még a ’világos személyiségűekkel’ is így van. Nem kell belőle sportot csinálni, és nem is érdemes” – olvassuk a Psyche magazinban Craig Neumanntól, az Észak-Texasi Egyetem, illetve Scott Barry Kaufmantól, a Columbia és más egyetemek tanárától.

Egyre divatosabb kutatási téma a „sötéd triád”, vagyis a nárcizmus, a pszichopátia és a machiavellizmus még nem kóros mértékű vonásainak elegye. Az ezzel megvert/megáldott emberek közös vonása, hogy hajlamosak személyes előnyöket kovácsolni mások álnok kihasználásából, és a közhiedelem szerint jól is járnak vele. A két szerző adatokkal igyekszik bizonyítani, hogy ez nem így van. Bemelegítésként néhány tény, amit tizenöt év kutatásai egyértelműen tisztáztak. A férfiak között sokkal gyakoribb a triád jelenléte, mint a nők között. Az „igen sötét” személyiségű emberek, akik már a súlyos, klinikai fokú személyiségzavar határán egyensúlyoznak, a lakosság 1-2 százalékát teszik ki. Valahol 10 és 20 százalék között van azok aránya, akiknél a sötét triád jelenléte mérsékelten magas. Ők gyakrabban csalnak, hazudnak, többen hajlamosak közülük a rasszizmusra és az erőszakra.

Neumann és Kaufman maga is tanulmányozni kezdte a dolgot, mégpedig úgy, hogy a „világos személyiségűekre” helyezte a hangsúlyt. A „hétköznapi szentekre”, akik valódi, érdekmentes érdeklődéssel fordulnak mások felé, örülnek mások sikerének, hisznek az ember alapvető jóságában. Több mint 36 ezer ember részvételével végzett vizsgálatukból az derült ki, hogy az emberek 30-50 százaléka ebbe a kategóriába tartozik. Többségük nő. Azt is igyekeztek kideríteni, melyik személyiségtípus sikeresebb és boldogabb, és eredményeik cáfolják azt a bevett hiedelmet, hogy a sötét személyiség mindkét téren előnyt jelent. A „sötétek” csakugyan gyorsabban haladnak előre a szamárlétrán, ámde amikor eredményt kell felmutatni, már kevésbé hatékonyak. Az üzleti életben hamarabb lesz belőlük vezető, sőt, karizmatikus vezető is, de üzleti eredményeik kevésbé jók, mert rossz csapatjátékosnak bizonyulnak. A közéletben hasonló a helyzet: a „sötétek” könnyebben nyernek választást, és maradnak is meg tisztségükben, de az általuk szorgalmazott törvénytervezeteket nehezebben tudják elfogadtatni a törvényhozással. Általában véve pedig az derül ki a vizsgálatokból, hogy a „sötétek” nem keresnek többet a „világosoknál”. Az az ő bajuk, hogy manipulatív magatartásukkal, a többiek kihasználásával maguk alatt fűrészelik a fát. Azt a közösséget rongálják, amelytől a sikerük függ.

A magánéletben is hasonló tapasztalatokat szereztek a kutatók. A „sötétek” körében magasabb a börtönbe kerülők, az öngyilkosok és az erőszakos halált halók aránya. Boldogság, jóllét dolgában is ők állnak rosszabbul. A szerzők szerint ezen a téren az empátia foka a döntő. Az ember végül is együttműködésre teremtetett, ez volt a faj túlélésének kulcsa, és a mások segítése, a velük való segítő együttműködés teremt olyan helyzetet, amelyből öröm származik.

Neumann és Kaufman végül két kiegészítő megjegyzést tesz az előbbiekhez. Mindenekelőtt van a népességnek egy negyven százalékot kitevő csoportja, amelyik egyik kategóriához sem tartozik, amelynek tagjaiban nagyjából egyensúlyban van a sötét és a világos elem. Másodsorban pedig e személyiségjegyek aránya nem állandó. Az életkorral jellemzően növekszik a világos jegyek súlya. Ember- és állatkísérletek tömege bizonyítja, hogy mindannyian egyfajta igazságérzettel születünk, ez azonban, más tulajdonságainkhoz hasonlóan fejlesztésre szorul, ami a környezet hatására történik meg. Az ember azonban tudatosan is képes javítani a személyiségén. A bajt az okozza, hogy pont azok képesek legkevésbé rászánni magukat erre, akiknek a legnagyobb szükségük lenne rá.