„Ha a Biden-kormány komolyan fel akarja támasztani a Nyugatot, akkor nem lesz elég helyes külpolitikát folytatnia. A kultúra terén is fontos teendők vannak. A külpolitikának erős kulturális alapokra kell épülnie” – hallgatjuk Michael Kimmage történész és külpolitikai szakértő előadását a Texas National Security Review podcast-sorozatában. Kimmage tavaly megjelent Lemondás a Nyugatról című könyvében azt vizsgálta, hogyan határozta meg az Egyesült Államok külpolitikáját a Nyugatról alkotott amerikai kép.
A „Nyugat” konstruált fogalom, amelynek kultúránként eltérő jelentése és tartalma van. Már az ókori rómaiak is használták a kifejezést saját kulturális felsőbbrendűségük kifejezésére. Más kontextusban a Nyugat az európai keresztény világot, megint másban a fejlett kapitalista országokat jelenti. Amerikában is több jelentésben volt használatos a szó. A 19. századig a „Nyugat” „vadnyugat” értelemben is használatos volt, vagyis az ország nyugati, később benépesített területeire utalt. Másrészt viszont az Új Világ szinonimájaként is ismert volt: ebben az értelemben a „Nyugat” az európai kontinenstől való különállásra utalt.
Kimmage könyvében azt mutatja be, hogyan alakult ki az észak-amerikai kontinenst, Európa nyugati felét és Ausztráliát magában foglaló egységes Nyugat elképzelése. A gondolat az 1920-as években jelent meg az amerikai egyetemeken, amikor is a humán tudományok fókusza a felvilágosult nyugati civilizáció lett. A nyugati civilizációnak az egyetemekről elterjedt romantikus és idealizált eszméjét használta fel Woodrow Wilson elnök, amikor az amerikai első világháborús hadba lépést megindokolta. Wilson elnök egyebek között azzal érvelt, hogy Amerikának morális kötelessége a demokrácia, a szabadság és a nemzeti önrendelkezés értékét globálisan megvédelmezni. Ezt a gondolatot használta Roosevelt is a második világháború során. A Nyugat mint egységes demokratikus közösség eszméjére épült a NATO is. A hidegháború során az egységes nyugati világ fogalma végképp meggyökeresedett.
Ám az elmúlt évtizedekben két irányból is komoly támadások érik a Nyugat ideálját – érvel Kimmage. A baloldal a vietnámi háború óta kritikus az amerikai külföldi katonai beavatkozásokkal szemben: az imperializmus, sőt, a faji felsőbbrendűség eszmeiségét véli felfedezni a globális rendőri szerepben. A baloldal egyúttal gyanakvóan tekint a nyugati civilizáció eszméjére is: a mai progresszív értelmiség szemében a Nyugat felvilágosult univerzalizmusa valójában a fehér felsőbbrendűség és kulturális sovinizmus kifejezése, és mint ilyen, vállalhatatlan. Kimmage megjegyzi, hogy az amerikai egyetemek világa az egységes „Nyugat” fogalmának bölcsője és sírja is.
De nemcsak a baloldal távoldott el a Nyugat korábbi felfogásától – véli Kimmage. A jobboldal névleg továbbra is elismeri ugyan a nyugati civilizáció elsőbbségét, viszont már nem a demokráciát és a szabadságot tekinti legfontosabb értékeinek, hanem az etnikai és a vallási homogenitást, és ezért az aktív nemzetközi szerepvállalással szemben az elszigetelődést részesíti előnyben.
Mi következik mindebből Amerika külpolitikájával és a Nyugat jövőjével kapcsolatban? Kimmage szerint mindenekelőtt az, hogy amennyiben Biden elnök vissza akar térni a Trump által feladott liberális internacionalizmus elvéhez, akkor a hazai fronton kisebbfajta kulturális forradalmat kell véghezvinnie, és olyan Nyugat-képet kell teremtenie, amely mellett a baloldal is kiáll. Kimmage szerint nem a demokrácia erőszakos terjesztéséhez kell visszatérni, hanem Amerikának példát kell mutatnia a világ számára, és ezzel reményt nyújtania a szabadságra és demokráciára vágyó népeknek. Ha nem így tesz, akkor aligha állítható meg a Nyugat további szétesése.