„Lehet, hogy a koronavírussal együtt töltött év átalakította az agyunkat?” – kérdezi Paula Cocozza publicista a Guardianben.
A koronavírus tavalyi megjelenése óta cikkek tömkelegét írták a lezárások és a távolságtartás lehetséges pszichés hatásáról. Ami nem is meglepő, hiszen társas lények vagyunk, és a legtöbbünk sosem tapasztalt a mostanihoz hasonló, hosszan tartó elzártságot. A járvány hatására több kutatás szerint nőtt a kábítószer- és az alkoholfogyasztás, csakúgy, mint a családon belüli erőszak.
Most, hogy elérhető közelségbe került a vakcina, és ezzel a járvány vége is, Cocozza pszichológusok segítségével járja körbe, hogy a lezárások után mire számíthatunk. A nyájimmunitásig hosszú lesz az út, és azok, akiket később oltanak, még hónapokig stresszben élhetnek. Aoife O’Donovan pszichiáter arra figyelmeztet, hogy az állandó stressz nemcsak a pszichét, hanem a szervezetet is megterheli: a fokozott éberség hatására nő a kortizol- és vele a vércukorszint, és az immunrendszer is készenléti állapotban működik. Elég egy kósza köhintés a buszon, és idegrendszerünk máris riadót fúj. Az állandó vészhelyzeti üzemmód rendkívül megterhelő, és káros hatással van a szervezetre. És a fokozott éberség a járvány után is velünk maradhat. Frank Snowden, aki a Yale-en a járványok történetét kutatja, nem csupán attól tart, hogy a vírust „lelki pandémia” követi. Sokan azt sem tudják biztosan, hogy átestek-e a fertőzésen. Akik igen, azok pedig az esetleges hosszútávú szövődmények miatt aggódhatnak. És aggódnak is: a súlyos lefolyású vírusfertőzésen átesettek 20-30 százalékát poszttraumás stressz szindróma kínozza. Mindennek fényében pedig egyaltalán nem túlzás a járványt a háborús helyzetekhez hasonlítani.
A kortizolszintet csökkenti a másokkal való fizikai érintkezés, ám kétséges, hogy a vírus lecsengése után visszaszokunk-e a kézfogásra, az ölelkezésre és a puszilkodásra. A biztonságos ölelkezésre kifejlesztett műanyagfüggönyök esete jól mutatja, milyen nagy igényünk van rá, hogy fizikai kontaktusban maradhassunk szeretteinkkel. Francis McGlone neuropszichológus arra figyelmeztet, hogy a mindennapi fizikai érintések csökkentik a depresszió kialakulásának esélyét, különösen az idősek körében. A téli hosszú sötétség különösen kedvez a kedélybetegségnek.
Sovány vigasz, hogy újabb kutatások szerint a depressziónak fontos szerepe van az evolúcióban. Brit pszichológusok egyenesen arra jutottak, hogy a depressziót nem betegségnek, hanem inkább állapotnak kell tekinteni. A depresszió visszahúzódásra és passzivitásra késztet, és ezzel segít átvészelni a fenyegetőnek tűnő helyzeteket is. A depresszió a veszély hatására megdermedő avagy tetszhalottá váló állati ösztönnel rokon. Azt azonban a tanulmányt jegyző kutatók is elismerik, hogy még ha evolúciós szempontból előnyös is, az egyén számára rossz a depresszió.