„Hruscsov nem számolt beszédének és politikájának következményeivel” – olvassuk az Izvesztyijában Vlagyimir Rudakov történésztől abból az alkalomból, hogy éppen hatvanöt évvel ezelőtt ülésezett a Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. kongresszusa.

Rudakov, aki egyben az Isztorik (Történész) folyóirat főszerkesztője is, azzal kezdi fejtegetését, hogy Hruscsov a kongresszus utolsó napján, a hivatalos záróülés után mondta el a személyi kultuszról szóló beszédét. Nem említi, hogy előzőleg tíz napon át szinte minden felszólaló áhítattal emlékezett meg Sztálinról, s csupán ketten ütöttek meg kritikus hangot, köztük Anasztasz Mikojan, aki persze tudta, mi következik majd. De ő is csak annyit mondott, hogy torzít a Sztálin művének tartott rövid párttörténet. Lehet, hogy felszólalását kísérleti léggömbnek szánták, hogy felmérjék, hogyan reagálnak a küldöttek. Nos, igen rosszul reagáltak. Értetlenül és elítélően, mint Mikojan legott megtudta testvérétől, aki szintén küldött volt.

Rudakov magát a híres beszédet nem ismerteti, csak Hruscsov magatartását elemzi. Először is nem véletlenül rontott neki Sztálinnak. A szovjet vezetők mind rettegésben éltek, amíg Sztálin életben volt, ezért hallgatólagosan támogatták Berija belbiztonsági minisztert a minisztérium megtisztításában, a saját rokonaik, majd utána más foglyok tömegeinek szabadon bocsátásában. Beriját, mint tudnivaló, még Sztálin halálának évében megölték, éspedig azzal az indokkal, hogy 1938 óta ő volt felelős a törvénytelen tömeges terrorért. Ettől kezdve veszélyben volt mindenki, akire ezt rá lehetett fogni, márpedig a vezetők mindegyike bűnrészes volt. Rudakov értelmezése szerint Hruscsov a Sztálin elleni nyílt támadással önmagát akarta a törvénytelen terror elleni fellépés hősének szerepébe emelni, s ezáltal biztonságba helyezni. Vezetőtársait viszont később, mint a sztálini hagyományhoz ragaszkodókat, egymás után mind eltávolította (hozzátehetjük, hogy az egy Mikojan kivételével).

Ekkor azonban még mind együtt voltak, csak éppen Hruscsov a megkérdőjelezhetetlen vezető szerepére pályázott, ami Rudakov szerint a Sztálin-féle centralizált rendszer elkerülhetetlen velejárója volt. A biztonság kedvéért megvárta a kongresszus végét, újraválasztatta magát az első titkár tisztére, s csak ezután tartotta meg megdöbbentő beszédét.

Ennek lett is folytatása, milliónyi embert engedtek szabadon a lágerekből, és általában is vége lett az eszeveszett rettegés korának. A híres bolsevik vezetőket, akiket Sztálin kivégeztetett a harmincas években, illetve Trockijt, akit meggyilkoltatott, Hruscsov sem rehabilitáltatta. Ahogy Rudakov írja, a pártvezetők annak idején nagy erőfeszítéseket tettek, hogy ezeket az embereket elítélje a lakosság (szóval könnyű lett volna elővenni régi beszédeiket, amelyekben Buharint, Kamenyevet, Zinovjevet vagy Trockijt pocskondiázták).

Igen ám, de elég volt Sztálint lerántani a piedesztálról, s megrendült a rendszerbe vetett hit. Külföldön megroggyant a kommunista mozgalom, Magyarországon szovjetellenes felkelés tört ki (ennek elfojtásáról nincs szó a cikkben), Kína pedig árulásnak tekintette a személyi kultusz elítélését, és szembefordult a Szovjetunióval. Sztálin a szovjet vallás megtestesítője volt, s amikor őt holtában megsemmisítő kritikával illették, ezt a vallást hiteltelenítették el. Márpedig hit nélkül hosszú távon még az ateista diktatúra is életképtelen volt. „Távolról sem ez volt a leghumánusabb rendszer, sem a leghatékonyabb, de amikor összeomlott, az egész országot magával rántotta.” Lehet, hogy országon Rudakov itt a Szovjetuniót érti, de nehéz szabadulni az érzéstől, hogy Oroszország nagyságára is gondolhatott.