„Idegen az övéi között” – ezt a címet adta Gorbacsov népszerűsége alakulását bemutató cikkének az Izvesztyijában Anna Kalegyina.

Amikor harmincöt évvel ezelőtt az új pártfőtitkár Mihail Gorbacsov meghirdette a glasznoszty, a nagyobb nyilvánosság programját, kétharmados népszerűséget mértek neki. És bár első határozott intézkedése, az alkoholtilalom hajótörést szenvedett a nép ellenállásán, még 1988-ban is a lakosság 55 százaléka állt mögötte. E támogatás a következő két év során egyharmadára csökkent, de az új sztár, Jelcin is csak 35 százalékos népszerűséggel dicsekedhetett. Nem segített az Afganisztánból való kivonulás, sem az igazi szövetkezetek engedélyezése. A hiperinfláció, a gazdasági visszaesés megtette a magáét. Kalegyina szerint, ha Gorbacsov kezdetben csak a politikai reformokat erőltette volna, a gazdaságiakhoz pedig később fog hozzá, talán más lett volna az eredmény. Mindenesetre népszerűtlensége még az elmúlt évtizedben is tovább fokozódott, és öt évvel ezelőtt már csak a lakosság 5-6 százaléka volt róla jó véleménnyel. A közvéleménykutatásokban a válaszadók elsősorban azt rótták fel Gorbacsovnak, hogy miatta bomlott fel a Szovjetunió. Lehet, hogy igazuk van, mindenesetre Gorbacsov ellenezte a Szovjetunió felbomlását, és ezért is mondott le.

Ugyancsak az Izvesztyijában, Vlagyimir Rudakov történész paradox módon éppen abban látja Gorbacsov kudarcának okát, ami legnagyobb erénye volt. A glasznoszty ugyanis kicsúszott alkotójának ellenőrzése alól, és immár a teljes szovjet múlt a bírálatok célkeresztjébe került. Nem maradt semmi, amire büszkének lehetett volna lenni az egyre nehezedő gazdasági helyzetben. Hogy azonban ma az oroszok „egészen más információs környezetben” élnek, mint a nyolcvanas évek közepének szovjet polgárai – írja Rudakov –, abban Gorbacsovnak hatalmas érdemei vannak.

Igor Kozlov, a Szputnyik kommentátora eleve ellentmondásosnak látja Gorbacsov reformjait. Tudta ő, hogy „egy olyan országot, mint Oroszország”, csak felülről lehet megreformálni. Az alulról jövő reformmozgalom szétverte volna az országot. Így viszont kire tudott támaszkodni a főtitkár? Kudarcaiért a pártapparátust tette felelőssé, amiért szabotál. Pedig a reformok fő sírásói azok a másodvonalbeli káderek voltak, akik a kilencvenes években politikai hatalmukat gazdaságira váltották, és mérhetetlen vagyonokat sajátítottak ki maguknak, miközben a nép a legszükségesebb javaknak is szűkében volt.

Az amerikai Szabadság Rádió vitaműsorában Szergej Medvegyev egyenesen azt állítja, hogy Gorbacsov hatalmas vállalkozása kudarcba fulladt, mára ugyanis Oroszország visszatért a monarchikus jellegű berendezkedéshez. Szerinte a gorbacsovi években (amikor pedig nem voltak magánkiadványok, sem internet, sem többpártrendszer) Oroszország sokkal szabadabb ország volt, mint ma. Melegen üdvözli Gorbacsovot 90. születésnapja alkalmából, csak azt sajnálja, hogy a 21. századi Oroszország megteremtésének feladata „továbbra is előttünk áll”.  Csak hát ilyen az orosz reformerek sorsa. II. Sándor cár is ellenségeket szerzett magának mindenfelé, végül több sikertelen merénylet után 1881-ben meg is ölték. Sztolipin miniszterelnök reformjai sem vezettek eredményre, s ő is merénylet áldozata lett 1911-ben. Nyikita Hruscsov, a Sztálin utáni korszak reformere életben maradt, de eltávolították a hatalomból. Reformer orosz politikus eddig sohasem lehetett próféta a saját hazájában.