„A volt kommunista párt, miközben megpróbált alkalmazkodni az új korhoz és életben maradni, valójában maga alatt vágta a fát” – olvassuk régi ismerősünktől, Ernesto Galli della Loggiától a Corriere della Serában.
A válság legutóbbi jelensége Nicola Zingaretti pártvezető lemondása volt, illetve az, hogy párizsi egyetemi oktatói állásából hazahívták a párt élére Enrico Lettát, aki korábban egy rövid ideig a párt második embere, 2013-ban pedig, még rövidebb ideig, miniszterelnök is volt. Közben úgynevezett nemzeti egységkormány alakult Mario Draghinak, az olasz, majd az európai jegybank volt elnökének vezetésével, ami Galli della Loggia szerint egyben jelzi, hogy az előző kormányt még uraló Demokrata Párt egyre kevesebbet számít, habár ebben a kormányban is jelen van minisztereivel.
A második világháború utáni rendszerben a politikai pártok egy-egy hagyomány, ideológia, politikai meggyőződés jegyében szerveződtek meg. Helyi szervezeteik, városi, megyei, tartományi bizottságaik voltak, és ezeken keresztül az országos vezetés irányította a teljes mozgalmat, amelyet alkottak. A kilencvenes években a „tiszta kezek” ügyészi mozgalma korrupciós botrányokba fullasztotta az előző évtizedek két meghatározó kormánypártját, a kereszténydemokratákét és a szocialistákét. A kommunista párt egyedül maradt a színen, és azt hitte, őt nem érintik a fejlemények. Tévedett. Újtípusú, egyetlen vezető által fémjelzett pártok jelentek meg, az Északi Liga, illetve Silvio Berlusconi pártja, a Forza Italia.
Közben a Demokrata Párt számos olyan alkotmányos változást támogatott a kilencvenes években, amelyek súlytalanná tették az országos vezetést. Először is, még 1993-ban bevezették a polgármesterek közvetlen választását. Később a tartományi elnökök közvetlen választásáról is döntöttek, majd az amúgy is jelentős tartományi autonómiához még újabb jogokat is társítottak, s az elnököket jellemző módon kormányzónak keresztelték át. A települések szintjén a polgármesterek voltak a helyi párt vezetői, egyre kevésbé függtek a központtól, de még nagyobb hatalom jutott a kormányzóknak a tartományok szintjén. Lassan már nemigen volt szükség ennyi kongresszusra, lassan már tagságra sem igen. A pártok helyi szervezetek lettek, országos jellegük lényegében megszűnt. A Demokrata Párt is két részből áll. A helyi pártokból, ahol az egyszemélyi vezető határozottan intézkedik, illetve az országos vezetésből, ahol irányzatok harca és a többi pártvezetéssel szembeni küzdelem, illetve a velük való alkudozás zajlik. Galli della Loggia abban reménykedik, hogy Letta Franciaországban talán megtanulta, mennyire fontos hatalmat adni a központi kormány kezébe, mennyire nem szabad tehetetlenségre kárhoztatni. François Mitterrand szocialista pártvezető az addig sokat kárhoztatott gaulle-ista rendszer mellé állt, és sikerült is elnökké választatnia magát. (Más kérdés, hogy Letta akkor dolgozott Franciaországban, amikor a szocialista párt gyakorlatilag széthulott, és egy harmadik, vezérelvű párt élén a „semmiből” érkező Emmanuel Macron lett az elnök.)
A központi hatalom cselekvőképtelensége aggasztja a lap másik veterán szerzőjét, Paolo Mielit is. Üdvözli Letta futólag kifejtett gondolatát, miszerint a többségi választási rendszer lenne a jó. Ez idáig a Demokrata Párt vezetői vehemensen követelték a mai vegyes rendszer felszámolását, és a visszatérést az arányos választási rendszerhez (5 százalékos belépési küszöbbel), mondván, hogy az jobban tükrözi a választói akaratot. Igen ám, érvel Mieli, csakhogy a legalább négypólusú politikai térben arányos választások nem eredményezhetnek szilárd parlamenti többséget, illetve olyan koalíciókat kényszerítenek ki, amelyekről szó sem volt a választási kampányban, továbbá amelynek politikájáért aztán senki sem lesz felelős. Nem szólva az ilyen koalíciók ingatagságáról (2018 óta épp most alakul a harmadik kormány). Mieli azonban attól tart, hogy Letta nyilatkozata nem alapos megfontolás eredménye volt, és nem fog kitartani mellette. Ha így lesz, ingatag marad a központi kormány, és tovább mélyül a pártok és az állam válsága.