„Ha valaki abban leli örömét, hogy mindenben nőgyűlöletet és rasszizmust lásson, az a valaki Shakespeare-ről is azt fogja gondolni, hogy ártalmas hatással van a fiatalságra” – méltatlankodik Dan Hannan a Washington Examinerben.

Mint a Metazinban is olvasható volt, nagy, tekintélyes egyetemeknek is évek óta gondot okoz, hogy a négy-ötszáz évvel ezelőtti, angol nyelven író szerzők kétségkívül fehér bőrűek, valamint – állítólag – heteroszexuálisak voltak, továbbá olyan nézeteket képviseltek, amelyek ma nem számítanak elfogadhatónak. Homérosznak nagy szerencséje, hogy nem róla folyik a vita, mert ő nyilván még a rabszolgaságnak is híve volt. A csúcsegyetemi példa után igazán nincs mit csodálkozni azon, hogy egyszerű középiskolai tanárok is tömegesen szeretnének megszabadulni Shakespeare-től.

Hannan felháborodását egy ilyen mozgalom váltotta ki. A School Library Journal ugyanis pedagógus-véleményeket közöl Shakespeare ügyében, de kizárólag olyanokat, amelyek szerint nem kellene tanítani őt a középiskolákban. A szerző, Amanda MacGregor a szavak zseniális kovácsának, az emberi létről, lélektanól és identitásról szóló, magukkal ragadó művek szerzőjének, nyelvi újítások, újfajta karakterek, maróan szellemes stílus alkotójának nevezi Shakespeare-t, szóval azt gondolhatnánk, hogy ilyesvalakinek igazán helye lehet a tananyagban. Igen ám, de mindörökké? – teszi fel a kérdést MacGregor. Hát nem. Művei ugyanis tele vannak problematikus, elavult eszmékkel, továbbá nőgyűlölettel, rasszizmussal, homofóbiával, osztálygyűlölettel, antiszemitizmussal és külön is a fekete nők iránti gyűlölettel. Shakespeare csakis azért marad bent a tanagyagban, mert a tanároknak nincs elég önállóságuk – írja, majd bemutat néhány tanárt, akiknek valahogy mégiscsak sikerült kihagyniuk Shakespeare-t a tananyagból. Egy egyetemi professzor véleménye is szerepel a cikkben. Aryanna Thompson, az Arizonai Egyetem középkor- és reneszánsztanára úgy látja, hogy Shakespeare azért terjedt el a világban, mert a brit gyarmatosítók így akarták „civilizálni” a fekete- és barnabőrű gyarmatosítottakat.

Dan Hannan mindenekelőtt megjegyzi, hogy aki Shakespeare-t ismeri, sose írna le olyan oktondiságot, hogy külön is gyűlölte a fekete nőket. Ilyenek ugyanis egyáltalán nem szerepelnek a műveiben, hacsak nem a szonettjeiben említett Sötét Hölgyről van szó, csakhogy őt imádja. Ami a fekete férfiakat illeti, két ilyenről tudni, egyikük, a Titus Andronicus című korai műben szereplő Aaron, a mór csakugyan elég kétes alak. Ám a Velencei kalmár marokkói hercege és persze Othello pozitív szereplők. Ennyit a rasszizmusról. A homofóbia vádja sem éppen értelmezhető, minthogy amennyire a művekből kikövetkeztethető, Shakespeare mindkét nem iránt érzett vonzalmat. Az osztályszemlélet, akárcsak az antiszemitizmus már helytálló vád. Shakespeare nemes jellemei nemesek, sőt, gyakran fejedelmek. Shylock pedig a zsidóellenes előítéletek számos tipikus vonását megtestesíti. (Ámbár ez antijudaizmus, nem a 19-20. századi értelemben vett antiszemitizmus − vallási előítéletek ezek, nem etnikaiak.) Shakespeare mégis mindenkihez szól, olyannyira általánosan érvényes dolgokat árul el az emberről. Chesterton tipikus katolikusnak vélte. Goethe véletlenül Angliában született lelki németnek. Maya Angelou afroamerikai írónő pedig leírja, hogy iskoláslány korában, Shakespeare-t olvasva a maga problémáira ismert a művekben, és feketebőrű lánynak képzelte a szerzőt.

A Washington Postban Kathleen Parker úgy látja, hogy az eltörléskultúra harcosai minden eddigin túltesznek, amikor Shakespeare-t mai kultúrharcos fogalmakkal próbálják jellemezni. „Pedig azt hihettük, hogy nevetségesebbek már nem tudnak lenni.” Shakespeare nem a 21. századnak írt – fejtegeti –, hanem a maga korának. Olyan dolgokat is természetesnek tartott, amelyek ma teljesen elfogadhatatlanok. Az lenne jó, ha ezt szépen megbeszélnék az órákon a diákokkal. Mindjárt nem merülne ki a Shakespeare-tanítás unalmas és nehezen emészthető kötelező gyakorlatokban.