„A népegészségügyi genetika úttörői az eugenika hívei voltak, és rasszista nézeteket vallottak. De vajon helyes lenne-e ezért az egész tudományterületet veszni hagyni?” – teszi fel a kérdést Kathryn Paige Harden pszichológus az Aeon magazinban.
Ahogyan a genetika fejlődik, egyre súlyosabb morális kérdések vetődnek fel a tudományterülettel kapcsolatban. És nem csupán a génsebészeti beavatkozások kapcsán. Különösen érzékeny terület a genetika társadalomtudományi ága, amelyet Harden is művel. Harden kutatásaiban a viselkedés és az attitűdök genetikai alapjait vizsgálja. Például azt, hogy milyen DNS-mintázatok jellemzőek a matematikában jobban teljesítő diákokra. Egy másik tanulmányban pedig megkísérli azonosítani a bűncselekmények elkövetését valószínűsítő DNS-szekvenciákat.
Harden tisztában van vele, hogy már a kérdésfeltevés is rendkívül kényes, hiszen kutatásai az eugenika, sőt, a náci fajelmélet logikáját idézik. A képességek biológiai alapjainak kutatását a 20. században a faji hierarchia igazolása, az alacsony- és a felsőrendű rasszok elkülönítésének logikája motiválta. Ezért a második világháború óta tabunak számított a kérdésfeltevés is, hiszen megkérdőjelezte az emberi faj genetikai egységének elvét. Mint Harden felidézi, Bill Clinton volt amerikai elnök a teljes emberi genom feltárásának bejelentésekor azt hangsúlyozta, hogy minden ember 99,9 százalékban azonos génállománnyal bír, és ezért mindenkit ugyanazok a jogok illetnek meg.
Igen ám, csakhogy egyre több kutatás állítja, hogy a 0,1 százalékos genetikai különbségek is jelentős eltéréseket okoznak a képességekben és az attitűdökben, és az is tudományosan igazoltnak látszik, hogy a képességek öröklődnek. E tudományos megállapítások pedig a rasszisták kezére játszanak, akik előszeretettel hivatkoznak egyebek között Harden kutatásaira is. Nem csoda hát, ha a rasszizmust elutasítók morális alapon bírálják már a kérdésfeltevést is, és gyakran lerasszistázzák a dogmákkal szembemenő tudósokat.
Csakhogy a tények nem változnak meg attól, hogy csakugyan súlyos morális dilemmákat vetnek fel – írja Harden. Sőt, kifejezetten károsnak tartaná, ha a tudomány elvi alapon, dogmatikusan tagadná a képességek genetikai alapjait. Hiszen ezzel nemcsak átengedné a terepet a rasszistáknak, de igazolná is a logikájukat. Ugyanis a rasszisták gondolják, hogy az emberi méltóság alapja biológiai. A genetikai különbségeket és örökölhetőségüket elvi alapon tagadók maguk is elfogadják, hogy a társadalmi egyenlőséget biológiai alapon kell igazolni.
Harden szerint ideje sutba dobni ezt az elképzelést. Helyette inkább John Rawls megközelítését kellene kiterjesztett formában alkalmazni. Rawls filozófiájának alapvetése szerint az emberi méltóság és az alapvető jogok minden egyént megilletnek, függetlenül képességeitől. Az elmélet minden további nélkül alkalmazható akkor is, ha a képességbeli különbségek genetikai meghatározottságúak, és öröklődnek. Sőt – teszi hozzá Harden –, ha elfogadottá válik, hogy a képességek genetikai meghatározottságúak, akkor talán még könnyebb is lesz szembeszállni a társadalmi egyenlőtlenség olyan formáival, amelyeket a determinisztikus biológiai különbségeket elvetők az egyéni érdemre és a szorgalomra vezetnek vissza.
Hasonló következtetésre jut Patrick Whittle a Genetic Literacy Project oldalán megjelent, tanulmánynak is beillő esszéjében, amelyben az intelligencia rasszgenetikai alapjait kutató, decemberben elhunyt James Flynn életművét értékeli. Az egyenlő emberi méltóság eszméjének szempontjából édesmindegy, hogy az egyének adottságbeli különbségeit milyen mértékben határozza meg a genetikai. Arról nem is szólva, hogy a képességek genetikai alapjainak feltárása olyan személyre szabott módszerek kidolgozása előtt nyit teret, amelyek lehetővé teszik, hogy az adott egyén a legnagyobb mértékben kibontakoztathassa képességeit.