„Nem derék emberek voltak, hanem büntetlen bűnösök” – írja az olasz radikális baloldali értelmiség lapjában, az Il Manifestóban Davide Conti azokról az olasz katonákról, akik kegyetlen tömeggyilkosságokat követtek el Szlovéniában, Dalmáciában és Montenegróban.

A fogalmazás arra a mítoszra utal, amely egy 1964-es film címe lett, és attól kezdve szállóigévé vált: Italiani brava gente. (Az olaszok derék emberek. Magyarul az olasz–szovjet koprodukció orosz nyelvű változata nyomán Keletre meneteltek volt a film címe). Mint annyi más mítosz, ez sem bizonyult igaznak: 1941 és 1945 között Jugoszláviában az olaszok sem voltak jobb megszállók a németeknél (a magyaroknál pedig – 1942 telének „hideg napjai” ellenére – még rosszabbak is).

80 éve, 1941 áprilisában vonultak be a németek Jugoszláviába, s nyomukban előre kijelölt megszállási övezeteket foglaltak el a magyar, illetve az olasz csapatok is. Az évforduló alkalmából 133 olasz és szlovén történész felhívással fordult az olasz állam vezetőihez, azt követelve, hogy adjanak ki nyilatkozatot országuk nevében a múlt bűneiről, és például olasz vezetők demonstratíve látogassanak el Rab szigetére, annak a koncentrációs tábornak a helyére, ahol a megszálló olasz hatóságok fogságában százával pusztultak éhen a foglyok.

A Manifesto szerzője emlékeztet rá, hogy Mussolini már 1920-ban is alsóbbrendű fajnak minősítette a szlávokat, és kifejtette, hogy nem cukorkával kell őket traktálni, hanem bottal ütni, továbbá, hogy félmillió szláv feláldozása sokkal kisebb kár, mint ötvenezer olaszé. Ezt Pulában mondta, ahol, akárcsak általában az Isztriai-félszigeten, vegyesen éltek szlávok és olaszok. Amikor aztán az olasz katonák elfoglalták Szlovéniát, majd Montenegrót is, mindennapos volt, hogy egyetlen nap alatt száznál is több kivégzést hajtottak végre egy-egy városban. A katonai parancsnok napiparancsban közölte, hogy „keveset ölünk”, s hogy nem „fogat fogért”, hanem „fejet fogért” a jelszó. Maga Mussolini pedig kijelentette, hogy „tűzzel-vassal” kell válaszolni a partizánok terrorjára, s nem kell törődni azzal, hogy a lakosságot ez „rosszul érinti”. Ljubljanában 30 ezer lakos vesztette életét az olasz megszállás alatt, a lakosság tíz százaléka. Az olasz hatóságok százezer embert vittek gyűjtőtáborokba.

Conti a hidegháború logikájával magyarázza, hogy a német háborús bűnösök tömeges felelősségre vonásával ellentétben Olaszország zökkenőmentesen átmentette a jugoszláviai borzalmak felelőseit a háború utáni polgári, sőt katonai életbe. A jugoszláv hatóságok 750 olasz tiszt, főtiszt és tábornok kiadatását követelték Olaszországtól, és Conti szerint azért nem tudták elérni céljukat, mert Olaszországot a Nyugat a maga táborában akarta tartani, márpedig attól lehetett tartani, hogy a fasiszta államgépezet elleni tömeges megtorlás a veszedelmesen megerősödő kommunisták malmára hajtaná a vizet. Bizonyára így lehetett, de éppenséggel más okok is közrejátszhattak. Például a győzedelmes partizánsereg százezrével űzte el az olaszokat, és többezres tömegben ölt halomra olasz nemzetiségű lakosokat. Az olasz állam 170 jugoszláv felelős kiadatását követelte, élükön Tito marsallal, az új jugoszláv kommunista állam vezetőjével. És mivel a korabeli olasz katonai büntetőjog szerint háborús bűncselekmények megtorlására csak kölcsönösség esetén volt lehetőség, nemhogy nem adták ki a bűnösöket, de még meg sem büntették őket.

Egyébként az is a mítoszok közé tartozik, hogy bezzeg Németországban példásan leszámoltak a múlt bűneivel. Olaszországban, miután a vezetés menesztette Mussolinit és kivált a háborúból, a megszálló német csapatok tízezrével követtek el gyilkosságokat és deportálásokat. A következő évtizedekben az olasz bíróságok százával ítéltek súlyos börtönbüntetésre náci tiszteket, de két tiszt kivételével egyet sem sikerült letartóztatniuk. Sem Németország, sem Ausztria nem tekintette fontosnak, hogy előkerítse és kiadja az elítélteket, de azt sem, hogy otthon bíróság elé állítsa őket.

Mindenesetre az évfordulón Rómában fényképkiállítás nyílt a jugoszláviai olasz megszállás idején elkövetett súlyos atrocitásokról, és ez is egyfajta gesztusnak tekinthető, függetlenül attól, mit tekintenek politikailag kifizetődőnek az állam vezetői.