„A szocializmus nem tér vissza, de egy új politikai erő kezd formát ölteni, amely a munkásosztály elnyomatását tekinti leküzdendőnek” – olvassuk John Lloydtól a Times Literary Supplementben.
Hanem azután a továbbiakban hiába keressük annak az új politikai erőnek a nyomát, inkább csak néhány szerző borongó gondolataival és erősen vázlatos gondolatkísérleteivel találkozunk. Ezek sem érdektelenek azonban. Elsőként is a Metazin régi ismerősének, Michael Lind amerikai szociológusnak gondolataival találkozunk az írásban. Lind tavaly megjelent könyvéről, amelyben a menedzserek uralmát a demokráciát fenyegető veszedelemnek minősítette, annak idején a Metazinban is olvashattunk. Az egyetemi diplomák birtokában magát felhatalmazottnak tekintő „menedzseri felsőosztály tagjai egyszerre uralják a nyugati világ kormányait, nagyvállalatait, egyetemeit és alapítványait” – írta Lind –, éspedig a nagy többség érdekeivel ellentétesen. Hasonló gondolatokat fejt ki Paul Embery, aki már könyvének címében arra keresi a választ, Miért rühelli a mai baloldal a munkásosztályt. Embery, aki a brit Munkáspárt konzervatív platformjának aktivistájaként támogatta Nagy-Britannia kilépését az Európai Unióból, s akit ezért eltávolítottak a brit Tűzoltó Szakszervezet vezetéséből, azt fejtegeti, hogy új vallás hódít, a mindenben rasszizmust sejtő woke liberalizmus, s ennek szellemében a Munkáspárt aránytalanul sok energiát és erőforrást fordít identitáskampányokra. Pedig a melegjogok az egyszerű emberek szemében periferikus dolgok.
Lloyd szerint mindkét szerző olyan rendszer lehetőségét kutatja, amelyben a nyugati világ lakosságának többsége (ő munkásosztályról ír, de nyilván a bérből és fizetésből élőket érti ezen, kivéve persze a vezető beosztásúakat) „nagyobb ellenhatalomhoz jutna a politikában, a gazdaságban és a kultúrában egyaránt”. Hogy miként? Nos, a globális technokráciát el kellene távolítani a vezető pozíciókból – írja Lloyd –, vagy legalábbis féken kellene tartani, ehhez pedig olyan társadalomra van szükség, amelyben „kvázi kormányzati” hatalmat kapnának „a dolgozó közösségekből” kinövő intézmények és csoportok. Hogy ezek mik? Az egyházak, a szakszervezetek, a klubok, a sportegyesületek, a lakóhelyi szervezetek. Az ország kormánya „uralkodna” (akár az alkotmányos monarchia királya), s nem mindenható hatalmat gyakorolna felülről lefelé. Lloyd Lindre hivatkozik, de az amerikai szociológus még megkülönböztette a szakszervezetekhez hasonló tömegmozgalmakat és a régi típusú tömegpártokat a civil társadalom szerveződéseitől. Akárhogy is, arra nem derül fény, hogy ezek a nagyon különböző céllal szerveződő csoportok és intézmények hogyan tudnák akár csak részben átvenni a hatalmat a mai elittől.
Lloyd ezután hirtelen fordulattal azt kezdi fejtegetni, hogy egyre több szerző írt azokról a hazafias érzelmű emberekről, akik Amerikában gyakran vallásosak, akiket feldühít, hogy lerasszistázzák őket, mert ellenzik a tömeges bevándorlást, akik politikailag inkorrektek, és akik sehol nem látnak olyan pártot, amely csakugyan képviselné őket. Ennek köszönhető Lloyd szerint az általa mélyen elítélt trumpi populizmus és a britek kiválása az Európai Unióból.
Lloyd ezután idézi két amerikai szerzőnek a szakszervezetekről szóló könyvét, amely azt taglalja, hogy a munkavállalók alkupozíciójának romlása miatt egyre nagyobb szükség lenne erős szakszervezetekre. Lloyd eszerint ez csak akkor lenne megvalósítható, ha a Lind és Emery által szorgalmazott, ám közelebbről nem bemutatott nagy politikai fordulat következne be.
Lloyd végül a virginiai szénbányászok sorait tizedelő tüdőbetegségről szóló könyv kapcsán azt fontolgatja, vajon hogy lehet összeegyeztetni a haladó értelmiség céljait – így a környezet védelmét – a munkásosztály közvetlen érdekeivel: a bányászok ugyanis a környezetvédő mozgalomban munkahelyük veszélyeztetőjét látják. A megoldás ez esetben is elég elnagyolt: ha már a szocializmustól végképp el kellett búcsúzni, olyan társadalomra lenne szükség, amely nagyobb beleszólást adna az egyszerű embereknek, s ezzel nagyobb felelősséget is róna rájuk. Hogy ez az elképzelés miért kevésbé naiv, mint a szocializmusé volt, azt Lloydtól nem tudjuk meg.