„Manapság ha osztályokról beszélünk, valójában az osztályizmust értjük alatta. Ennek a megközelítésnek a baloldalon is vannak ellenzői, akik szerint az osztálykülönbségek nem szűnnek meg attól, hogy valakik büszkék lesznek osztályhovatartozásukra” – foglalja össze Robert Matthies, a Tageszeitung szerkesztője az osztályizmus körüli német vitákat.

Az elmúlt években, különösen a 2008-as gazdasági válság, majd pedig a koronavírus-járvány nyomában a baloldalon ismét egyre többen veszik elő a már kihaltnak hitt osztályharc-elméletet és retorikát. Szemben azonban a szabványmarxista megközelítésekkel, az osztályizmus nem pusztán a munkások gazdasági kizsákmányolásával száll szembe, hanem a munkásokkal kapcsolatos előítéletekkel általában. A baloldalt gyakran vádolják a „prolik” lenézésével és elitizmussal – az osztályizmus megközelítésében viszont a munkáslét identitás, és így már feltétlen tisztelet illeti. Ez a szemlélet a munkásosztályt a hátrányos helyzetű etnikai és szexuális kisebbségekhez hasonlónak, sőt, származási kategóriának tekinti, és az identitáspolitika eszközével akar nagyobb elismerést és megbecsülést szerezni a munkásoknak – írja Matthies.

Konzervatív szerzők meglehetősen lekezelően viszonyulnak az osztályizmushoz. Leginkább azzal vádolják a munkásosztály öntudatra ébresztésén munkálkodó értelmiséget, hogy valójában ismét csak a proletárok hátán akar hatalomra kerülni, és nem az egyenlőség érdekli. Az osztályharcból identitáspolitikát (vagy, ahogyan az egyik bíráló fogalmazott, „puha osztályharcot”) csináló elitet jó esetben a marginalizált csoportok kárából hasznot húzó ügyeskedőknek nevezik, akik érzékenyítő kurzusok szervezésénél nem mennek messzebbre. Marxi terminológiával kifejtve: a kizsákmányolás felépítményével bíbelődnek, ahelyett, hogy az alapokat változtatnák meg.

Az osztályizmus harcosai erre azt felelik, hogy a munkások kizsákmányolása nem szüntethető meg pusztán az esélyegyenlőség megteremtésével. A meritokrácia nem semleges, hanem az elitet segíti abban, hogy kulturális tőkéje kamatoztatásával átmentse státuszát. Andreas Kemper szociológus és osztályista aktivista a Tageszeitungban statisztikákat idéz, amelyekből kiderül, hogy az azonos átlagú bizonyítványt szerző diákok közül a munkáscsaládból származókat sokkal kisebb arányban javasolják továbbtanulásra, mint a diplomás szülők gyermekeit. Mindezt Kemper a munkások kulturális tőkéjének hiányával magyarázza. Mint már Pierre Bourdieu is rámutatott, az iskola és a tanárok nemcsak a teljesítmény, hanem a dialektus, az etikett és az egyéb finom kulturális kódok rendszere alapján előnyben részesítik a társadalmi hierarchiában magasabban álló diplomás elit családok gyerekeit. Kemper szerint a társadalmi egyenlőtlenséget elsősorban nem gazdasági eszközökkel, hanem a kulturális alapok lebontásával, vagyis a munkásokkal szembeni előítéletek felszámolásával lehet legyőzni. Pontosan azokkal az identitáspolitikai módszerekkel, amelyekkel a marginalizált és stigmatizált etnikai, kulturális és szexuális kisebbségek hátrányos helyzete is felszámolható.

Matthies más véleményen van. Ahogyan más baloldali szerzők, ő is úgy látja, hogy az identitáspolitikává alakított osztályharc inkább „posztmodern osztályizmusblabla” mintsem valódi politikai program. Matthies attól tart, minél inkább a pozitív munkásidentitás kialakítására összpontosítanak, annál inkább háttérbe szorul az egyenlőségért folytatott küzdelem. Márpedig ez lenne az igazi cél, és nem az, hogy az elnyomott kétkezi munkások büszkék legyenek identitásukra.

Arno Frank publicista a kérdés kapcsán arra hívja fel a figyelmet a német közszolgálati rádió magazinjában, hogy teljes tévedés párhuzamba állítani az osztályhovatartozást a kulturális, az etnikai és a szexuális identitásokkal. Az utóbbiakkal ellentétben a munkások nem ragaszkodnak hovatartozásukhoz, hanem épp ellenkezőleg: ki akarnak törni a munkásstátuszból. Vagyis nem elismerést akarnak a munkáslétnek, hanem inkább felszámolnák.