„Képzelhetni, mi történne, ha teszem azt, jobboldaliak támadtak volna rá az elesett kommünárokra emlékezőkre” – olvassuk Aurore Leclerctől a L’Incorrect hasábjain.
Mert ugyanakkor, amikor a katolikusok vonultak a mártírjaikra emlékezve, Párizs városának baloldali vezetése is megemlékezést rendezett a Père-Lachaise temetőnél, ahol is köztudomásúlag 147 lázadó katonát lőttek agyon a városba betörő kormánycsapatok, a versailles-iak. Leclerc szerint az ég is leszakadt volna, ha erőszakos ellentüntetők megzavarják azt az ünnepséget. Mindjárt más, ha jobboldaliakat vagy katolikusokat dobálnak meg üvegekkel, ütnek baseball-ütőkkel maszkos vagy csuklyás baloldaliak. Anne Hidalgo, Párizs baloldali polgármestere nem ítélte el a történteket. A támadók azt skandálták: „Le a versailles-iakkal”, „Párizs, Párizs – antifa”. Voltaképp kis, 20. kerületi egyházi felvonulás volt ez, arra a huszonhét papra és egyházfira emlékeztek vele, akiket többszázad magukkal túszul ejtettek a kommün hatóságai, azt tervezve, hogy minden egyes kivégzett kommünár helyett kettőt ölnek meg közülük. Mikor azonban a kormánycsapatok betörtek a városba, már nem számoltak, csak lőttek. Az áldozatok között volt Párizs érseke is. Igaz, a Thiers-kormány bosszújának ezrek estek áldozatául. Mint Jean Sévillia újságíró és történész a Le Figaróban kifejti, a kommün ma is a baloldali mítosz része, a harmincas évek népfront-kormányával és az 1968-as lázongással egyetemben.
Jean-Marc Albert történész a jobboldali Valeurs Actuelles magazinban azt fejtegeti, hogy a francia baloldali értelmiségieket mindig is megbűvölte a fegyveres erőszak. Ezt abból az alkalomból írja, hogy májusban a baloldalon nagy felháborodás támadt, amikor az állam negyven év után kiadott hét olasz szélsőbaloldali terroristát Olaszországnak, holott 1985-ben Mitterrand elnök menedéket nyújtott nekik. Az illetőket gyilkosságokért és emberrablásért ítélték el hazájukban. A fegyveres erőszak a baloldali mítosz része volt Robespierre-től az orosz forradalomig és tovább – írja a jobboldali történész.
Manapság azonban erőszakhoz csak a baloldal legszélének radikálisai folyamodnak – állapítja meg Paul-François Paoli történész az Atlantico magazinban. Ultrabaloldalinak nevezi őket, megkülönböztetésül a többi szélsőbaloldali mozgalomtól, amelyek szavakban radikálisak, de tettlegességre nem vetemednek. Korábban az utcai erőszak mindennapos eszköz volt a szélsőbaloldaliak kezében. A hetvenes években a maoisták gyakran folyamodtak hozzá, az évtized legvégén pedig az úgynevezett autonómok még a hagyományos kommunista szakszervezeti felvonulásokra is rátámadtak, hogy megbüntessék „a munkásárulókat”. Az idő tájt Jean-Paul Sartre, a neves filozófus a Bader-Meinhof-féle nyugatnémet fegyveres terrorista csoport pártját fogta.
Paoli beszélgetőtársa, Xavier Crettiez újságíró megállapítja, hogy ez a fajta szélsőbaloldali erőszak mára eltűnt a közterületről. A maoisták megszűntek, a trockisták tábora elapadt, ma az amerikai mintára működő antifa-mozgalom folytatja az utcai erőszak hagyományát, s vele összefonódik a „black bloc” mozgalom, amely nevét a résztvevők fekete ruhájáról kapta. Mindkét csoport tagjai ott voltak a május végi katolikus felvonulást megtámadó tömegben.