„Nietzsche nagy twitteres lenne. Világhírű aforizma-gyártó volt, és imádott gyűlölni” – írja Dominic Green történész a Spectator World magazinban.

A Metazin jó másfél évtizede kíséri figyelemmel azokat az elemzéseket, amelyek bizonyítják, hogy az internet egyre élesebben szembeállítja egymással a viaskodó táborok híveit. Cass Sunstein Internet 2.0 című híres könyvében részletesen bemutatta, hogyan teremt a világháló olyan új környezetet, amelyben a politikailag, kulturálisan elkötelezett emberek egyre inkább csak a maguk meggyőződésének megfelelő nézetekkel találkoznak, s emiatt fokozódó mértékben radikalizálódnak. Ráadásul az internet világában a gyors, rövid közleményeknek van a legnagyobb keletjük. Ezért oly népszerű a Twitter. A rövid üzenetek eleve nem alkalmasak rá, hogy mérsékelt és alapos tartalmakat közvetítsenek, annál könnyebben használhatók sommás elítélő vagy dicsérő vélemények továbbítására.

Green eljátszik a gondolattal, hogy ha Nietzsche élne, valósággal lubickolna a Twitter világában. Hiszen már a maga korában is ontotta az aforizmákat. Száz évvel az internet születése előtt már azt is megállapította, hogy az akkor születőben lévő demokratikus társadalmak nem az ész és az egyetemes testvériség uralmát hozzák el, hanem lebutítják a világot, és haragot ébresztenek az emberekben a többiek ellen.

Green úgy látja, hogy az amerikai politikai élet romokban hever. Ennek láttán Nietzsche alighanem alaposan kigúnyolná Kelly Clarkson filozófus híres szállóigéjét, miszerint „ami nem öl meg, az megerősít”. Hiszen Amerika meggyengült a mérsékelt szembenállásra épülő hagyományos politikai struktúra eróziójától. Nietzsche egyúttal diadalittasan állapítaná meg, mennyire igaza volt, amikor így fogalmazott: „ha az ember sokáig néz a szakadékba, a szakadék visszanéz rá”. Ez a mai amerikai politikai életre nézve annyit tesz, hogy a konzervatívok és a liberálisok egymást gyalázzák, s ugyanazt kapják vissza a másiktól, amivel ők traktálják ellenfelüket. A trollkodás immár öncélú tömegjelenséggé vált, s az ilyen kölcsönös sértegetéseknek édeskevés közük van az olyan vitához, amelyre oly nagy szükség van a demokráciában. Az ugyanis arról szólna, hogy a polgárok részt vesznek a közéletben, illetve, hogy erősítik közös politikai rendszerüket. A féltérdre ereszkedésben jeleskedő baloldal, illetve a QAnon-jobboldal, amely pedofilok ármánykodását látja minden neki nemtetsző jelenség mögött, egyaránt összeesküvés-elméletekben és gyűlölködésben éli ki magát, és igazságteremtő erőszakról fantáziál. A fő cél annak a bizonyos primitív ösztönnek a kielégítése, amit a hajdani filozófusok állati ösztönnek neveztek, de amit a mai filozófusok nem képesek a nevén nevezni és elítélni. Nem is véletlen – jegyzi meg Green keserűen –, hogy bölcselkedéseik senkit sem érdekelnek.

Nietzsche megjósolta, hogy hit nélkül a kereszténység magamutogatássá korcsosul, s hogy „élő lélek nélkül” az egyén nem ember, hanem egy rakás állati ösztön. Az amerikai rendszer sokáig alternatívát kínált: a fogyasztói nirvánát. Mára azonban ennek vége, és Green ennek tulajdonítja, hogy nemigen maradt tér másnak, mint a törzsi háborúnak. Ráadásul úgy látja, hogy lényegében a rendszer és az állampolgárok vívják egymással a törzsi háborút. A tipikus állampolgár szerinte a réges-régi értelemben vett liberalizmus elveit követi – a szuverén egyén, a magántulajdon és a jogállam híve. A rendszer viszont az új értelemben vett liberalizmus képviselője, s magatartási, gondolkodási szabályokat ír elő az egyéneknek. Rendszeren ezek szerint Green a progresszív-liberális oldalt érti, amely jelentős mértékben meghódította az intézményeket. Intézményeink – írja – a puritanizmus hagyományát vették át: megszégyenítik és meg akarják váltani a bukott többséget, s ki akarják füstölni a bűnt a világból. Itt már úgy fest, mintha a másik végletet nem is a jobboldali radikálisok képviselnék, hanem a józan többség. Green reménykedik is benne, hogy a konzervatívok majd a józanságot juttatják diadalra, megjegyzi azonban, hogy ehhez dühös aforizmáknál többre lesz szükség.