„Onnan indultunk, hogy leomlott a berlini fal, és senki sem magyarázta többé, hogy jó dolog lenne a kommunizmus, csak rosszul próbálták megvalósítani. Mára jó messzire jutottunk onnan” – olvassuk Mary Myciótól a Tablet magazinban.

Az ukrán emigráns szülőktől származó Mycio, aki a Szovjetunió szétesése után tizenhat évet töltött Ukrajnában, majd könyvet írt Csernobilról, szomorúan állapítja meg, hogy Keleten és Nyugaton egyaránt ismét felbukkannak a rég halottnak vélt eszmék. Oroszországban rekordmagasságba szökött Sztálin népszerűsége, Amerikában pedig szakadatlanul nő azoknak a fiataloknak a számaránya, akik a közvéleménykutatóknak pozitívan nyilatkoznak a kommunizmusról és a szocializmusról.

Az egyébként demokratapárti és liberális Mycio emlékeztet rá, hogy Donald Trump elnöksége idején a média és a kiadóvállalatok valóságos pánikot keltettek a fenyegető fasiszta veszélyt emlegetve, s ebben a légkörben nem találja különösnek, hogy az amerikai baloldal a leghétköznapibb populizmust is a fasizmussal azonosítja. Ez azonban legalább nem riasztó, hiszen eszerint a fasizmus továbbra is elítélendőnek számít.

Annál riasztóbb viszont Mycio szemében, hogy a másik gyilkos totalitarizmusnak nő a népszerűsége. Egyesek szerint azért, mert a 2008-as pénzügyi válság ismét ráirányította a figyelmet a kapitalizmus hiányosságaira. Ez azonban nem magyarázza meg, miért nem taszít a kommunizmus is ugyanúgy, mint a nácizmus. Márpedig Sztálin esetében nincs olyasmi, mint amilyen Godwin törvénye Hitler esetében. (Anthony Godwin megállapítása szerint ugyanis minél tovább tart egy vita, bármi is legyen a tárgya, annál biztosabb, hogy valaki a másik felet a nácikhoz, és személy szerint Hitlerhez fogja hasonlítani.) A mai nemzedékeknek édeskevés fogalmuk van a sztálini diktatúráról, a tisztogatásokról, a terrorról, a sok millió halottról, a koncentrációs táborokról. Amerikában a nácizmussal szemben létrejött a nyájimmunitás, éspedig azért, mert rengeteg műalkotás szól a holokausztról, a második világháborúról. Vannak persze náciimádók, de elenyésző számban. A kommunizmus viszont korántsem szitokszó ma már.

Mycio persze elismeri, hogy Amerikában nem kell kommunista hatalomátvételtől tartani. De a szovjet korszakra emlékezteti őt a woke mozgalom, amely az egyetemeken egyenirányított gondolkodást akar kikényszeríteni. Az egyetem az egyetlen hely, ahol a kommunizmus otthonra lelhet Amerikában, hiszen a lakosság többsége, beleértve a munkásosztályt, továbbra is elutasítja. Az osztályszembenállás ügyében vereséget szenvedett, de tovább él abban, hogy az egyetemisták csaknem hetven százaléka helyesnek tartja feljelenteni a professzorokat olyan kijelentésekért, amelyeket egyes diákok „sértőnek” találnak. Riadalmat kelt Mycióban az a kutatás is, amelyből kiderül, hogy az amerikaiak ugyancsak 70 százaléka fél feltárni politikai véleményét mások előtt. Nem is csoda, ha egyszer megtörténhetett, hogy a progresszív újságírók, kutatók, szakértők és állítólagos tényfeltárók hada egy álló éven át nem átallott megszégyeníteni mindenkit, aki szerint a koronavírus-járvány a wuhani laboratóriumból szabadult ki. Myciót ez már egyenesen a harmincas évek szovjetbarát újságíróira emlékezteti, ilyen volt például a New York Times munkatársa, aki hitelrontó cikkeket írt egy kollégájáról, amiért az megírta az igazat az ukrajnai éhínségről.

Mycio egész életében liberálisnak vallotta magát, ezért furcsállja, hogy veszélyes jelenséget fedez fel eszmetársainak gondolkodásában. Mindenesetre vitathatatlan ténynek látja, hogy erősen ódivatúnak számít körükben az olyan ember, aki pejoratív értelemben emlegeti a bolsevizmust és a kommunizmust. „Tény, hogy az antikommunizmus sohasem volt ’menő’ – ismeri el. – Egyszerűen csak igaz volt. Jó lenne emlékezetünkben tartani, hogy miért.”