„Teljesíthetetlen célokért nem szabad háborút indítani” – vonja le a tanulságot az amerikaiak még teljesen véget sem ért afganisztáni jelenlétéből régi ismerősünk, George Friedman a Geopolitical Futures hasábjain.
A tálibok, az ellenség, amellyel szemben Amerika háborút viselt, egymás után foglalja el Afganisztán városait, és vonja uralma alá az országot – állítja fel a látleletet Friedman. Hogy miképp is zajlik a tálib hatalomátvétel, arról talán az orosz források híradásai a legéletközelibbek.
Az Izvesztyijában Anton Lavrov megállapítja, hogy az amerikai légierő csak tessék-lássék igyekszik feltartóztatni a tálibok offenzíváit a tartományi székhelyek körül. Napi néhány tucat bevetéssel nem is akarhatnak egyebet, mint húzni az időt, amíg a maradék katonaság kivonása be nem fejeződik. Az afgán légierő pilótáit célzott merényletekkel iktatják ki a tálibok, az amerikai tanácsadók távoztával a kiképzés ellehetetlenült, nem csoda, hogy miután még az amerikai légi bevetéseknek is vége szakadt, a összezuhant a szárazföldi hadsereg is.
A Nasztojascseje Vremjában Andrej Szerenko az Afganisztán-kutató Központ munkatársa tudni véli, hogy Herát ostrománál a támadók létszámának csaknem háromnegyedét pakisztániak tették ki. Eddig is köztudomású volt, hogy Pakisztán, ha tagadja is, ott áll a tálibok mögött, de hogy nagyvárost foglal el nekik, az újdonság. Elmondja továbbá, hogy a tálibok a korábbi középkori propagandamódszereket rég maguk mögött hagyták. Blogokon és automata üzenetsokszorosító programok segítségével terjesztik üzeneteiket, sőt, havi 500 dollárnyi összeget fizetnek idegen nyelven beszélő afgánoknak, hogy az interneten terjesszék híreiket és vádjaikat oroszul, angolul vagy németül.
A BBC orosz nyelvű műsorában Olga Ivsina is azt vizsgálja, mások-e a tálibok ma, mint amikor a kilencvenes évek közepétől 2001-ig hatalmon voltak. Nem ad hitelt a külfölddel tárgyló tálib küldötteknek, akik azt terjesztik, hogy mára egészen más, pragmatikus mozgalom lett a táliboké. Ám a helyi törzsek, ha elég erősek, engedményeket tudnak kicsikarni tőlük. Például megesik, hogy a bevonuló tálibok nem tiltják el a tizenegy évesnél idősebb lányokat az iskolától, ha arcot eltakaró kendőt viselnek. A társadalom viszont csakugyan más lett, például a nőknek már 39 százaléka legalább 14 éves koráig járt iskolába. A tálibok népszerűséget alig 13,4 százalékosra mérte egy közvéleménykutatás, és ez volt a legmagasabb adat az utóbbi tizenöt évben. Csakhogy sokaknak már minden mindegy, csak legyen vége a szüntelen életveszélynek.
A Novaja Gazetában Valerij Sirjájev azt látja a legnagyobb változásnak a tálibok oldalán, hogy ma már nemcsak a pastukra, a legnagyobb etnikai csoportra támaszkodnak, hanem az északi tádzsikokat, üzbégeket és türkméneket is szívesen látják soraikban. Az északi törzsek vezetői ellenségesen tekintenek a kabuli kormányra, s ezzel magyarázható, hogy a tálibok északon aratták leggyorsabb sikereiket.
A Novaja Gazeta egy másik cikke arról tudósít, hogy reménytelennek látszik kimenekíteni azt a 10-20 ezer embert, aki az amerikaiakkal együttműködött, és menekülni szeretne. Márpedig a tálibok állítólag megszerezték a rendszer számítógépes hálózatáról az együttműködők adatait és biometrikus azonosító jegyeit is. Elsősorban a tolmácsok vannak veszélyben, de sok hivatalnok is, valamint az újságírók. Csakhogy az amerikaiaknak háromnegyed évre van szükségük, hogy egy-egy beutazási kérelmet elbíráljanak. Nem szeretnének ugyanis terroristákat importálni.
Friedman megállapítja, a háború azért veszett el, mert az amerikaiak a második világháborús recept szerint erkölcsi háborút akartak vívni: „mi képviseljük a jót, ellenfeleink a rosszat Vagyis az ellenfél teljes vereségét és egyben a társadalom átalakítását akarták elérni. Ahogy Vietnamban nem sikerült, úgy lehetetlennek bizonyult Afganisztánban is. A helyiek nem látták be, hogy erkölcsileg kevesebbet érnének, mint Amerika. Erkölcsi célért csak jól ismert, és arra alkalmas terepen szabad háborúzni – vonja le a tanulságot Friedman.