„Az emberbarát háború nem hozta közelebb a békét, ellenkezőleg” – olvassuk a New Republicban Daniel Bessner nemzetközikapcsolatok-professzor recenzióját Samuel Moyn jogtörténész Humánusan, avagy hogyan adta föl Amerika a békét, és találta fel újra a háborút? című könyvéről.
Amikor Barack Obama az ifjabb Bush elnök örökébe lépett, friss Nobel-békedíjával a tarsolyában legott nekifogott, hogy humanizálja a terrorizmus elleni háborút. Ennek alapját a dróntechnika szélsebes fejlődése teremtette meg. Az Irakban állomásozó nagylétszámú katonaság helyett immár pilóta nélküli repülőgépek mérnek majd csapásokat a kiszemelt célpontokra, mégpedig sebészi pontossággal – hangzott az új stratégia. Kidolgozói azt remélték, hogy így kevesebb amerikai esik áldozatul a terroristáknak, és remélhetőleg az ártatlan civil lakosságot is megkímélik.
A második világháborúban Amerika, más hadviselőkhöz hasonlóan, mérhetetlen szenvedést okozott a civil lakosságnak, ám, mint Moyne megjegyzi, a tudós értelmiség nem nagyon emelt szót e „városi holokausztok” ellen. Jellemző, hogy sokan a hirosimai és a nagaszaki atomtámadást is emberséges műveletnek tekintették, hiszen hosszan elhúzódó háború lett volna az alternatíva. A koreai háborúban az amerikaiak nem sok gondot fordítottak a helyi lakosság sorsára. Egész városokat bombáztak porrá, a háború végére három és félmillió koreai vesztette életét: lakosságarányosan a világtörténelem egyik legpusztítóbb háborúja volt ez. Vietnamban válogatás nélkül bombáztak északon, délen pedig napalm és foszforbomba bevetésével pusztítottak.
A brutális háborús pusztítás és a sok amerikai áldozat miatt egyre nőtt a háborúellenes hangulat Amerikában: nemcsak a radikálisabb baloldal, hanem a liberálisok körében is. 1973-ban a Szenátus nem hosszabbította meg az általános hadkötelezettséget, s attól fogva az amerikai felső- és középosztálynak nem kellett többé attól tartania, hogy fiait besorozzák és távoli földrészekre küldik harcolni. Ezzel párhuzamosan az Egyesült Államok, ha nem írta is alá a hadijogról szóló genfi egyezmény módosítását, amely előírta, hogy fokozottan kell óvni a civil lakosságot, azért a gyakorlatban maga is igyekezett tartani magát hozzá. És hirdette, hogy humánus módon visel hadat. Moyn megemlíti, hogy az öbölháború idején az amerikai hadvezetés jogászokkal bástyázta körül magát, előre is biztosítva, hogy tettei összhangban lesznek a humánus hadviselés normáival. A robotrepülőgépek elterjedése tovább erősítette az amerikai és a civil áldozatok nélküli hadviselés imázsát.
Moyn szerint azonban az emberi jogi körítés nem a béke ügyét szolgálta. Éppen ellenkezőleg: a humánus hadviselésre való hivatkozás nélkül Amerika minden bizonnyal nehezebben indíthatott volna külföldi katonai beavatkozást, legkevésbé pedig elhúzódó háborúkat.
Obama elnök hazája erkölcsi tekintélyét akarta helyreállítani a humánus háború eszméjével. Igen ám, de ahogyan a második világháborús tömegbombázások megrövidítették a háborút, a humánus hadviselés viszont meghosszabbította. A lakosságnak egyszeriben tűrhetőbb lett a gondolat, hogy a kormányzat hadat visel külföldön. Moyne kimutatja, hogy ezt Lev Tolsztoj már a 19. században tudta: „A kevésbé kegyetlen háború annyit ér el, hogy nemesnek fog számítani a háborúskodás.” H. G. Wells pedig az első világháború után úgy fogalmazott, hogy „Az emberiességnek adott baksis a civilizált emberiség szemében tűrhetővé teszi a háborút, és távolabbra tolja ki a szörnyűségei elleni elkerülhetetlen lázadást.”
Végső soron azonban Bessner idejétmúltnak találja Moyne egyébként jogos észrevételeit. A hadviselési doktrínák nem relevánsak a mai világban, amikor a kínai és az orosz kihívás áll Amerika előtt. Ma végre nem azon kell gondolkozni, hogyan háborúzzunk, hanem hogyan ne háborúzzunk – zárja fejtegetését Bessner.