„A demokráciák is csak addig maradhatnak fenn, amíg jelentős mértékben megőrzik zárt jellegüket” – olvassuk a Tablet magazinban Blake Smith chicagói történészprofesszortól.

A nyílt társadalom prófétája Karl Popper volt, aki 1945-ben megjelent A nyílt társadalom és ellenségei című könyvében a liberális demokráciát állította szembe az olyan rendszerekkel, amelyekből a náci és a kommunista diktatúra sarjadt. Popper kétfajta társadalmi alaptípust állított szembe egymással: a nyílt társadalomban az emberek szabadon szembeszállhatnak a társadalmi konvenciókkal, a zártban ez a kritikai magatartás tilos. Úgy vélte, hogy a történelem végső soron a nyitottság felé halad.

Miközben kortárs bírálói azért ostorozzák a liberálisokat, mert állítólag egyre dogmatikusabbá válnak, Smith szerint a mai amerikai liberálisok Popper nyomán az amerikai társadalmat is úgy írják le, mint ahol a nyitottság érvényesül. A liberálisok azt gondolják, hogy nem örökölnek elkötelezettséget semmilyen múltbeli értékhez, és nem is hagyományoznak tovább ilyen elkötelezettséget. Minden társadalmi és kulturális érték bírálandó és mulandó. Ennek megfelelően ellenfeleik azzal vádolják őket, hogy az abszolút igazság tagadásával fel akarják magukat menteni a lelkiismeret követése alól.

Smith ezt a szembenállást terméketlennek látja. Annál vonzóbbnak találja Henri Bergson francia filozófus elméletét, aki a teljesen nyílt társadalmat lehetetlenségnek tekintette. A társadalom puszta létéhez is elengedhetetlennek tartotta a hagyomány és az örökölt értékek tiszteletét. Az ezek elvetését kereső szabad gondolat nagy kísértés az egyénnek, és nagy veszedelem a társadalomnak, mert végső soron egymástól független, a másik ember és a közösség érdekeire fittyet hányó egyének összességévé változtatná a társadalmat. Bergson maga is Durkheimtől (akinek egyébként diáktársa volt) vette át a gondolatot, hogy az emberek önkéntelenül is kényszert éreznek a társadalmi normák követésére, akár saját vágyaik ellenében is. A bevett erkölcsi elvárások követése teszi lehetővé, hogy a társadalom egyáltalán létezzen – vélte Durkheim nyomán Bergson. A zártság tehát alapkövetelmény nála. De nyitottságra is szükség van, mert különben a társadalom sohasem tudna megújulni. Ezt azonban nem a puszta racionalitás, hanem a prófétai intuíció valósítja meg nála. Ilyenkor megnyílik a társadalom, ámde a próféta intuíciója jó esetben „új vallássá” válik, a társadalom befogadja, és magába zárja. Nyitottság és zártság váltakozása tehát Bergsonnál a társadalom lélegzése, pulzálása, nem pedig két egymást kizáró minőség. Smith felhívja a figyelmet arra, hogy Bergsonnál maga a demokrácia is ilyen intuíció terméke, hiszen a polgárok egyenjogúságán alapul, ami nem racionális alapú elv, hanem hittétel. A társadalom befogadta, és magába zárta: azóta ez az elv gyakorlatilag nem vonható kétségbe.

Smith azt ajánlja a liberálisoknak, akik közé önmagát is sorolja, hogy ne kergessék a teljesen nyílt társadalom délibábját. Felidézi Leo Strauss munkáit, amelyekben a náci üldözés elől Németországból Amerikába menekülő filozófus arra figyelmeztetett, hogy a racionalizmus és a relativizmus aláássa az alapvető normákba (az isteni és a természettörvényekbe) vetett feltétlen hitet, és vele a társadalmi békét. Strauss (és követői) ezzel magyarázták a nemzeti szocialisták németországi hatalomra jutását, és attól tartottak, hogy az amerikai rendszer is hasonló sorsra juthat.

Popper ismerte Bergson gondolatait, de elvetette őket azzal, hogy nem a rációban, hanem a vallásban gyökereznek. Smith azonban tanulságosnak tartja fejtegetéseit, és arra szólítja fel a liberálisokat, hogy a hitben ne egyfajta irracionális tényezőt és ellenséget lássanak, amelyet száműzni kell az életből, hanem példát arra, hogyan kell zártságot és nyíltságot összeegyeztetni: követni a próféták példáját, akik nem eltörölni, hanem megújítani akarták a Törvényt.