„Nincs kegyelem a nép ellenségei, a szocializmus ellenségei, a dolgozók ellenségei számára! Élethalálharc a gazdagok és tányérnyalóik, a burzsoá intellektuelek ellen; harc a tolvajok, naplopók és garázda elemek ellen” – idézi Lenint Gerhard Toews és Pierre-Louis Vézina a londoni székhelyű CEPR gazdaságpolitikai kutatóközpont honlapján, annak bizonyságául, hogy a lágerrendszer nem Sztálin találmánya volt.
A Szovjetunióban a 20-as évektől művészek, mérnökök, vállalatvezetők, tanárok milliói kerültek kényszermunkatáborba – elég volt hozzá az is, hogy művelt embernek számítottak. A két – egyébként a moszkvai Új Közgazdasági Főiskolán tanító – kutató korábbi tanulmányokat idéz, amelyekből kiderül, hogy a táborok körzetében jellemzően új városok nőttek ki, továbbá, hogy ezeken a területeken más a lakosság politikai preferencia-struktúrája, mint másutt, és magasabb a népesség körében a kölcsönös bizalom. Arról is van adat, hogy azokon a területeken, ahová etnikai kisebbségeket telepítettek ki, ma is őrzik ennek hatását a társadalmi szokások és értékek.
Ezen a nyomon elindulva vizsgálta a két kutató, hogy a politikai foglyok jelenléte milyen hatással volt a birodalom központjától távol fekvő térségekre. Átlagban a „nép ellenségei” a rabok 30 százalékát tették ki. Vagyis a Gulág lakossága képzettebb volt az országos átlagnál. 1939-ben a felsőfokú végzettségűek aránya a Gulág foglyai között 1,8 százalék volt, háromszor nagyobb a birodalmi átlagnál.
Sztálin halála után több hullámban milliószám bocsátották szabadon a Gulág foglyait, sokan azonban nem költöztek haza, hanem a tábor körzetében telepedtek le, mindenekelőtt azért, mert nem volt hova hazatérniük; továbbá sokan családot alapítottak más lágerlakókkal, vagy a környék lakóival. Olyan sokan voltak, hogy jelenlétük drámai változást hozott a környék demográfiai, társadalmi és politikai életében. Mi több, ezek a változások két generációval később is kimutathatók. Friss felmérések mutatják, hogy a „nép ellenségeinek” unokái között magasabb a felsőfokú végzettségűek aránya, s természetesen magasabb volt már szüleik generációjában is. Anekdotikus bizonyíték ugyanerre Ruszlán Belij stand-up humorista esete, aki arról számolt be, hogy a környékén fekvő koncentrációs táborokról nevezetes Magadán városában sokkal értőbb közönségre talált, mint máshol, s ezt kifejezetten annak tulajdonította, hogy ilyen lágerekbe hurcolták annak idején az értelmiségieket. „Emberi erőforrások dolgában Magadán remek város” – idézik a szerzők Belijt.
1952-ben a szerzők által elemzett 79 táborban csak 19 százalék volt a politikaiak aránya, és a két kutató azt vizsgálta, hogyan állnak ma fejlettség dolgában azok a városok, amelyeknek közelében 47 százalék vagy magasabb volt a „nép ellenségeinek” aránya a táborok foglyai között. Azt találták, hogy az utcai világítótestek 100 főre eső száma 58 százalékkal volt magasabb az országos átlagnál, az egy munkavállalóra jutó vállalati nyereség 65 százalékkal haladta meg az átlagot, az átlagbér pedig 22 százalékkal.
A szerzők megemlítik, hogy a helyinél iskolázottabb lakosság betelepítése számos más esetben is előmozdította a fejlődést. Így például Brazíliában azokon a vidékeken, ahol 1900-ban képzett bevándorlókat telepítettek le a kormány pénzügyi segítségével, ma, 120 évvel később az átlagnál magasabb az iskolázottsági szint és az egy főre jutó jövedelem. Argentína több vidékén, ahová európai bevándorlókat telepítettek le, szintén az átlagosnál magasabb a jövedelmi szint és az iparosodottság. A 17. századi Poroszországban, amikor képzett hugenották menekültek oda Franciaországból az üldözés elől, felvirágzott a textilipar. Kínában pedig, amikor 16 millió érettségizett embert telepítettek ki a kulturális forradalom idején isten háta mögötti falvakba, ott nemzedékekkel később is magasabb az iskolázottsági szint, mint más vidékeken.
Szovjet-Oroszország urai természetesen nem ezzel a céllal ítélték mérhetetlen szenvedésre az értelmiségiek tömegeit, a birodalom központjától távol eső térségek némelyikével azonban akaratlanul is jót tettek.