„Ez már gyakorlatilag cenzusos demokrácia” – kongatja meg a vészharangot az Il Riformista hasábjain Fausto Bertinotti immár nyugdíjas volt kommunista vezető.

Amióta nem mond beszédeket pártgyűléseken, Bertinotti visszatért eredeti szakmájához, és egymás után ontja a politikai kommentárokat. Ezúttal azonban nem politikai elemzést közöl, hanem a demokrácia strukturális válságára vél rátapintani. A kilencvenes évekig – ha hihetünk neki – szinte ideális állapotban volt az olasz demokrácia. Két nagy tömb állt szemben egymással, éles, de lojális küzdelemben. Világos volt, melyik miért száll síkra, s ebben az együttműködéssel vegyes konfliktusban szervesen nevelődött ki a politikai osztály. Később, amikor az egyik fél, a hagyományos jobboldal a korrupciós vádak nyomán összeomlott, zűrzavaros helyzet jött létre, amelyben Silvio Berlusconi szervezte át a jobboldalt, de Bertinotti szerint immár igen homályos politikai célokat fogalmazott meg. Közben a baloldal is elvesztette világos ideológiai kontúrjait. Az elmúlt húsz-huszonöt évben a korábbi gyors fejlődés leállt, az emberek tehetetlennek látták a politikai vezetést, és egyre többen fordultak protesztpártokhoz. Amióta azonban ők több felvonásban kormányra kerültek, csodaváró támogatóik elbizonytalanodtak, és a választók fele immár nem látta érdemesnek, hogy részt vegyen a választásokon. De melyik fele? Bertinotti szerint a szegényebb, „népi rétegek”, s erre vall, hogy a nagyvárosokban az átlagosnál is alacsonyabb volt a részvétel, és a számokat a külvárosok adatai húzták le. Ha pedig a választáson jellemzően az iskolázottabb, jobb módú rétegek vesznek részt, az a 19. századi demokráciára emlékezteti őt, amikor is valamilyen gazdasági vagy iskolázottsági feletételhez kötötték a választáson való részvételt.

Federico Fornaro politológus, baloldali parlamenti képviselő a Radio Radicale hullámhosszán arra mutat rá, hogy az alacsony választási részvétel hosszú folyamat eredménye. A nyolcvanas évek közepén Olaszország produkálta a harmadik legmagasabb választási részvételi arányszámokat a parlamentáris demokráciák közül. Most a középmezőnyben foglal helyet, és a számok egyre csökkennek. A nagyvárosok közül most szeptember–októberben egyedül Bolognában haladta meg a részvétel az 50 százalékot, de alig másfél százalékponttal. A tipikus távolmaradót azonban Fornaro nem a legiskolázatlanabbakban jelöli meg. Régebben csakugyan őrájuk volt jellemző, hogy nem mentek el választani. Ma ez tudatos döntés iskolázott, elfogadható körülmények között élők körében. Stratégia, amellyel tiltakozásuknak adnak hangot. Ezúttal jellemzően a populista pártok csalódott szavazói maradtak távol. De korábban ugyanez a baloldal szavazóival is megesett. A párthűség a múlté. A nyolcvanas években a választókorú olaszok 80 százaléka hűségesnek mondta magát választott pártjához. Ma ez az arányszám 20 százalék alatt van. Úgy általában a politikában 10 százaléknyian sem bíznak. Márpedig – figyelmeztet Fornaro – a rendszer nem bírja ki a végtelenségig a legitimitásnak ezt a kiáltó hiányát.

Massimo Mazzucco dokumentumfilm-rendező a Luogo comune hasábjain nem hiszi, hogy a demokrácia van válságban. Szerinte ugyanis a demokrácia a szabad választás lehetőségét jelenti, és azzal nincs baj – mindenki elmehet szavazni, nem kell retorziótól tartania, akárkire szavaz, és a résztvevő pártok, a jelöltek képviselői minden szinten ellenőrizhetik a szavazatszámlálást. Szerinte a politika van válságban, mert a lakosság felének nem nyújt elfogadható alternatívát, illetve nem képes elhitetni velük, hogy szavazatuk nyomán érdemleges pozitív változások következhetnek be. Ő is azt kérdezi: mekkora legitimitása van egy vezetésnek, amely a választásra jogosultak mintegy negyedének támogatását bírja? Hiszen 50 százalékos részvétel esetén az egynegyed már biztos többséget jelent a törvényhozásban. Ő már-már a választások bojkottjára hívna fel, abban a reményben, hogy ha a polgároknak csak kisebbsége venne részt a választáson, az talán válságot eredményezne, következésképp a megújulás reményével kecsegtethetne.