„Jürgen Habermas 92 évesen a közösségi média kontextusában gondolta újra a társadalmi nyilvánosságra vonatkozó elméletét” – írja Samira El Ouassil a Spiegelben. A cikk apropója Habermas friss esszéje, amelyben a szerző a modern társadalmi nyilvánosság és a demokrácia összefüggését tárgyaló 1962-ben megjelent A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása című könyvének alapvetéseit gondolja újra a közösségi média kontextusában. Habermas értelmezésében a szabad és egyenlő polgároknak a közügyekről folytatott nyilvános racionális párbeszéde a modern demokrácia létrejöttének alapfeltétele.

Ha a demokrácia létrejöttéhez elengedhetetlen volt egykor a kávéházi beszélgetésekből kinövő szabad polgári nyilvánosság, akkor hogyan változtatja meg a társadalmat és a politikát az online nyilvánosság? Lehetséges-e egyáltalán szabad és racionális vita az internet korában? Habermas nem éppen derűlátó. Elismeri, hogy az internet és a közösségi média minden korábbinál jobb technikai lehetőséget teremt a szabad és nyilvános vitára, ám az online nyilvánosság a szektás elkülönülést, az ideológiai gettók kialakulását és az álhírek terjedését is megkönnyíti. „Ahogyan a könyvnyomtatás mindenkit potenciális olvasóvá tett, a digitalizációnak hála, mindenki potenciális szerző.” Habermas mindazonáltal nem tartja teljesen reménytelennek a helyzetet. Az internet segítségével nemcsak a korábban viszonylag elszigetelt szélsőséges nézeteket vallók találnak könnyebben egymásra, hanem a demokrácia hívei is.

El Ouassil megjegyzi, hogy Habermas fenti megállapításai meglehetősen közhelyesek és nem sokat tesznek hozzá az elmúlt két évtized vitáihoz. Valamivel eredetibbnek tartja viszont a receptet, amelyet Habermas a balkanizálódó online viták és az álhírek ellen javasol. A filozófus arra hívja fel ugyanis a figyelmet, hogy az ajtónállók (vagyis a tartalmat megszűrő szerkesztőségek) nélküli, decentralizált digitális nyilvánosság csak akkor működik megfelelően, ha a valóban fontos és minőségi vélemények eljutnak a közönséghez. Ehhez pedig elengedhetetlen valamilyen minőségi kontroll, a megszólalások szűrése – írja Habermas. Vagyis, vonja le a következtetést El Ouassil, a digitális korban csak úgy működhet a polgári nyilvánosság, ha kereteit a társadalom, illetve az ő képviseletében fellépő profi médiaszereplők szabják meg. Az ő feladatuk lenne az is, hogy az online nyilvánosság szereplőit, vagyis minden potenciális hozzászólót megtanítsanak az újságírás alapvető szabályaira: így az újságírói etikára és az állítások valóságtartalmának ellenőrzésére.

Nemes gondolatok. A kérdés már csak az, hogy a mértékadó sajtó képviselői alkalmasak-e erre a feladatra. Hiszen munkájuk során ők maguk is egyre inkább a közösségi média elvárásaihoz és színvonalához igazodnak. Igencsak kérdéses az is, hogy mennyiben tartják az olvasók hitelesnek az újságírók által megszűrt nyilvánosságot. Ezek a kérdések azonban Habermast és El Ouassilt nem foglalkoztatják, hiszen ők a digitális demokratikus nyilvánosság elméleti modelljét akarják felvázolni. Ahogyan a habermasi nyilvánosság eredeti változata, ez is inkább ideáltípus, amelyet maradéktalanul úgysem lehet megvalósítani.