„Moszkva korlátozott hibrid háborút folytat Oroszország perifériáin. Na de miért?” – teszi fel a millió dolláros kérdést James Holmes haditengerészeti stratéga az 1945 biztonságpolitikai magazinban.

A Krím elcsatolása és a kelet-ukrajnai háború kirobbanása óta a Nyugat egyre nagyobb aggodalommal figyeli Moszkva ténykedését a posztszovjet térségben. Az elmúlt időszak csapatmozgásai különösen nagy riadalmat váltottak ki. Tavasszal az Egyesült Államok harci repülőgépeket telepített Lengyelországba, válaszul az orosz csapatösszevonásra. A múlt héten az ukrán kormány és a CIA aggodalmát fejezte ki, hogy Moszkva néhány hónapon belül háborút indíthat Ukrajna ellen. Sokan a belorusz–lengyel határon kialakult menekülthelyzetért is a Kremlt okolják, némelyek pedig azt hiszik, hogy Oroszország így akar nyomást gyakorolni az EU-ra, mert azt gondolja, hogy ezen a réven elérheti a Moszkvával szembeni szankciók visszavonását. Mások szerint az orosz kormány a NATO keleti terjeszkedésének akar határt szabni. Megint mások viszont úgy látják, hogy a Kreml ki akarja terjeszteni hatalmát a volt szovjet területekre: bekebelezné Beloruszt és Ukrajnát. Akad, aki ezt túlzásnak tartja, s úgy véli, Moszkva nem elcsatolni akarja a kelet-ukrán területeket, csak rákényszeríteni Kijevet a minszki egyezmény betartására.

Holmes a hadászati stratéga szemével próbálja megfejteni Putyin tervét. Először is, ha a támadás szándékát tételezzük fel, a katonai taktika alapelveivel ellentétesnek látja az orosz haderő mozgását. Az orosz hadsereg egységei a Baltikumtól egészen a fekete-tengeri térségig meglehetősen szétszórtan állomásoznak, és Moszkva hasonlóan nagy területen szít diplomáciai viszályt. Ha katonai csapást tervezne, akkor minden bizonnyal a mostaninál sokkal erőteljesebben vonná össze haderejét – véli Holmes. Hacsak Putyin nem a Julian Corbett brit hadtörténész szavaival alacsony intenzitású hadviselésnek nevezett stratégiát követi – folytatja Holmes. Mint Corbett kimutatta, Wellington hatalmas sikert ért el azzal, hogy kisebb csapatokat küldött Portugáliába és Spanyolországba Napóleon ellen. A kis létszámú angol csapatok hadászati szempontból semmilyen komoly célt nem érhettek el, ám Wellington nem is ezt akarta, hanem egyrészt elvonni Napóleon erejét a keleti hadszíntérről, másrészt pedig zavart kelteni. Így viszonylag kis költséggel és veszteséggel jelentős francia haderőt tudott lekötni.

Holmes szerint Putyin is hasonló stratégiát követ. Minimális erőforrás felhasználásával jelentős zavart kelt riválisaiban, akik azt sem tudják, hogy inkább a Baltikumot, Lengyelországot vagy Ukrajnát kellene-e segíteniük, avagy netán a fekete-tengeri térségben fokozni jelenlétüket. A hibrid háborúval és a fenyegető fellépéssel anélkül növelheti befolyását a térségben, hogy nyílt konfliktusba kellene keverednie. Miután meggyőzően érvelt amellett, hogy Oroszország aligha készül nagy támadásra, Holmes váratlan fordulattal azt sem zárja ki, hogy a többfrontos zavarkeltés valójában csak figyelemelterelés. Elvégre Patton tábornok a második világháborúban egész fantomsereget hozott létre, s így hitette el a németekkel, hogy a partraszállást Calais-nál tervezik, nem Normandiában.