„Ahelyett, hogy a pártok az állampolgárok igényeit közvetítenék az államhoz, egy-egy vezér irányítása alatt álló választási gépezet lett belőlük” – írja a Corriere della Serában Sabino Cassese volt alkotmánybíró.

A demokrácia – fejtegeti – igen törékeny alapokon nyugszik. Benedetto Croce filozófus 1950-ben azt írta, hogy az általános választójog a korábbinál nagyobb űrt teremtett az állam vezető osztályai és az átlagos választó között. A tömegdemokráciában ezért olyan közvetítő szervezetekre van szükség, amelyek áthidalják ezt az űrt. Ez lenne a pártok feladata. Az ő dolguk lenne, hogy felkészült, jóképességű, jóakaratú embereket juttassanak a parlamentbe.

Csakhogy ezt a Croce által kijelölt szerepet egyre kevésbé képesek betölteni, mert egyre szűkül a tagságuk. Franciaországban, Olaszországban és az Egyesült Királyságban a választókorú lakosság alig egy-két százaléka tagja valamelyik pártnak. Olaszországban az összes pártnak együttvéve legfeljebb hét-nyolcszázezer tagja lehet, holott a háború után, amikor még nem 60, hanem mindössze 46 millió lakosa volt az országnak, csak a három legnagyobb párt tagjainak száma elérte a 4 millió főt. Nem elég továbbá, hogy a pártok tagsága szüntelen fogyatkozik, ráadásul még a választásokon is egyre kevesebben vesznek részt. És nem csupán Olaszországban, hanem általában a fejlett országokban. A választási részvétel 50 és 70 százalék között van. És miközben Olaszországban vagy száz párt működik, a hivatalos statisztika alig 4 millió olyan olaszról tud, aki akár a legcsekélyebb mértékben is részt vett az elmúlt évben valamilyen politikai tevékenységben, például ellátogatott egy nagygyűlésre. Számuk ráadásul 2014 és 2019 között 14 százalékkal csökkent.

Cassese szerint a pártok azért kerültek válságba, mert visszaéltek hatalmi helyzetükkel: ahelyett, hogy közvetítő szerepet töltenének be a társadalom és az állam között, az állam részévé váltak. Nehezen is lehetnének a demokratikus államélet ösztönzői, ha egyszer maguk sem demokratikus alapon működnek. A modern pártokban nagyon gyakran a vezetők egyeduralma valósul meg. És mivel fő céljuk a jó választási szereplés, a napi közvélemény-kutatási eredményekre figyelnek, nem hosszabb távú célokat tartanak szem előtt. Nem az ország versenyképességét és ezzel a népesség hosszútávú jólétét mozdítják elő, hanem a folyó kiadások növekedésében, a nyugdíjak rövidtávú emelésében érdekeltek. Cassese nem tartja puszta véletlennek, hogy a tizennégy parlamenti párt közül csak egyetlen egynek a nevében szerepel a „párt” szó. Ebben is annak bizonyságát látja, hogy válságban van a pártok intézménye, és vele a demokratikus képviseleté. Ennek következtében egyfelől egy-egy személy uralmi törekvései erősödnek, másfelől pedig a közvetlen demokrácia igénye terjed. Cassese azonban Croce nyomán a képviseleti demokrácia híve, csak azt nem tudja, hogyan lehetne ismét életet lehelni bele.

Erre a kérdésre a régi idők másik nagy tanúja, Ernesto Galli della Loggia szociológus sem találja a választ. Ugyancsak a Corriere hasábjain, Casseséhez hasonlóan „üres buroknak” minősíti a pártokat, mivelhogy egyiküknek sincs hosszútávú elképzelése az ország kívánatos jövőjéről. Bal- és jobboldal szinte megkülönböztethetetlen, identitást azzal szereznek maguknak, hogy ellenségeket mutatnak fel, ami pedig mérgező hatással van a nemzeti összetartozásra. Ernesto Galli della Loggia szerint ezzel a silány mondanivalóval tulajdonképpen életben sem maradnának, ha nem volna állami televízió, amelynek műsoridejét és vezetői posztjait felosztják egymás között. Így aztán a magas nézettségű köztelevízió kötelességszerűen és rendszeresen bemutatja híreiben a politikai élet szereplőit, tekintet nélkül arra, hogy mennyire tartalmasak vagy hírértékűek a megnyilvánulásaik. A legnagyobb magánkézben levő – Berlusconi pártvezető volt miniszterelnök birodalmához tartozó – tévécsatornák hírműsoraikban igazodnak ehhez a sémához.