„Ha egyszer Oroszország nem indított támadást Ukrajna ellen akkor, amikor lehetett volna és kellett volna, akkor nyilván nem akarja megtámadni Ukrajnát” – olvassuk régi ismerősünktől, George Friedmantől a Geopolitical Futuresben.

Ezt az érvet részletesen kifejti mai szemlénk másik szereplője, Andrew Salmon az Asia Timesban. Hisztériának nevezi, ami az orosz háborús fenyegetés ügyében a nyugati médiában zajlik, és emlékeztet rá, hogy Oroszország csaknem egy éve kezdte meg a felvonulást Ukrajna határa mentén, és mivel azóta nem támadott, a taktikai meglepetés minden előnye odalett. Egyébként is, a 124 ezer főre becsült haderőnek, amelyet Oroszország összevont az ukrajnai határnál, sokkal nagyobb létszámú, és immár korántsem elhanyagolható harci értékű ukrán katonasággal kellene elbánnia támadás esetén. Abban az értelemben tehát, ahogy a nyugati kommentárok, sőt, a diplomatákat evakuáló hivatalosságok is elképzelik, nem lesz orosz offenzíva.

Szóba kerülhetne, hogy Oroszország dél felé kiszélesítse a kelet-ukrajnai orosz lakosság kezében lévő luhanszki és donyecki körzetet, egészen a Krím félszigetig. Ezzel megoldhatná a félsziget vízellátását. Ámde igen sebezhető, 200 kilométer hosszúságú keskeny sávot kellene azután megvédenie az Azovi-tenger nyugati partja mentén. Ráadásul ez esetben súlyos gazdasági és pénzügyi megtorló intézkedések következnének. Vannak apróbb, taktikai megfontolások is, amelyek fényében nagyon valószínűtlen, hogy küszöbön állna a támadás. Február elején Putyin elnök részt vesz a pekingi téli olimpia megnyitó ünnepségén, addig és az azt követő egy-két hétben tehát politikailag szinte elképzelhetetlen, hogy háborút indítson. Márciustól viszont az olvadás miatt beköszönt a nagy oroszországi háborúk történetéből jól ismert „raszputyica” (úttalanság), amikor is a harci járművek elakadnak a sárban. Márpedig minden egyes nappal nő egy esetleges háborúval járó emberveszteség várható mértéke, hiszen egyre újabb nyugati fegyverszállítmányok, például modern páncéltörő rakéták érkeznek Ukrajnába. És Oroszországban nem felejtették el, milyen politikai hatása volt az Afganisztánból, majd a Csecsenföldről koporsóban hazatérő orosz katonák látványának. Salmon azt is megpendíti, hogy Oroszország elég jelentős tényező a világpolitikában ahhoz, hogy a Nyugat megfontolja, mihez kezdjen vele, miközben Kína egyre erősödik, Amerika pedig szemlátomást gyengül.

Friedman pedig azt a kérdést teszi fel, vajon meglepetésszerű támadás helyett a nagyszabású haderő-demonstráció nyomán Oroszország miért teljesíthetetlen követelésekkel állt elő. Mert hiszen Amerika nem ígérheti meg, hogy a NATO kivonul az elmúlt huszonhárom év alatt felvett kelet-európai országokból, s azok nem is egyeznének ebbe bele, márpedig ők is szavaznak a NATO-ban.

A háborúban az a főszabály, hogy támadni a maximális stratégiai és taktikai előny birtokában kell. Ez a pillanat rég elmúlt. A diplomáciában pedig az a szabály, hogy fenyegetőzni kell, hogy aztán valamit el lehessen érni. Hogy mi az a valami, az itt az egyetlen igazi kérdés.