„Az emberiség történetének legnagyobb vívmánya, hogy a háború ma már nem a hatalmi akaratérvényesítés természetes módja, de ez a vívmány nem feltétlenül végleges” – olvassuk az Economistban régi ismerősünktől, Juval Noah Hararitól.

Harari állítja, hogy a háború sohasem volt a dolgok természetes rendje. A legrégibb archeológiai lelet, amely szervezett hadviselésről tanúskodik, csupán tizenháromezer éves. Sőt, az azt követő korokban is voltak hosszú korszakok, amelyekből háborúnak semmi nyoma nem maradt fent. Az írott történelem javarészében azonban a különféle uralkodók háború révén igyekeztek növelni hatalmukat és gazdagabbá tenni birodalmukat. A 20. század első felében pedig minden korábbinál pusztítóbb háborúk dúltak. 1945 óta azonban mindez megváltozott. Elsősorban azért, mert az atomfegyverek jelenléte észszerűtlenné tette a nagyhatalmak közti háborút. Újabban azonban keletkezett egy másik ok is: a gazdagság forrása a korábbinál sokkal kevésbé keresendő a nagy területben, a drága ásványkincsekben. A jólét és a felvirágzás egyre döntőbb mértékben fakad az emberi tudásból.  A kultúrában is megváltozott a háború megítélése. Ahogy Harari fogalmaz, nem katonai oka van annak, hogy Brazília nem próbálkozik Uruguay meghódításával, Spanyolország pedig Marokkóéval.

1945 óta az államhatárok nemigen változtak meg külső katonai támadás következtében, és egyetlen egy államot sem tüntetett el külső támadás. Fegyveres konfliktusok voltak és vannak persze, de az ezredforduló óta kevesebb ember halt erőszakos halált a Földön, mint ahányan autóbalesetben vagy elhízással összefüggő betegségekben vesztették életüket. „A puskapor ma már kevésbé halálos, mint a cukor” – fogalmaz Harari. Ennek megfelelően az országok többször annyit költenek oktatásra, egészségügyre, mint fegyverkezésre.

Ámde a béke sem feltétlenül következik az emberi természetből – folytatja fejtegetését Harari. És minden áldása visszafordítható, esetünkben elég hozzá Putyin elnök néhány rossz döntése. Őszerinte ez az Ukrajna körül zajló válság tétje.

A moszkvai Izvesztyijában naponta jelennek meg írások Oroszország és a Nyugat konfliktusáról, s van, amikor egyetlen napon több is. Vlagyimir Kozin, az orosz Hadtudományi Akadémia levelező tagja szerint háború csak akkor törhet ki Ukrajna területén, ha ukrán fegyveresek megtámadják a Donbaszt, vagyis a Kelet-Ukrajnában, a helyi orosz lakosság képviselőinek irányítása alatt működő két kis köztársaságot.

Hararival ellentétben Eduard Lozanszkíj politológus úgy látja, hogy ma az az ember változtathat a történelem menetén, aki el tudja fogadtatni a Nyugattal Oroszország biztonsági igényeit. Macron francia elnök előtt – írja – most megnyílt ez a rendkívüli lehetőség, mivel az Európai Unió Tanácsának soros elnökeként nemcsak hazája nevében tárgyal a felekkel. Lozanszkij különben abban látja a mai konfliktus forrását, hogy a 90-es években Amerika felhagyott azzal a politikával, amelynek révén Oroszországot is be akarta vonni a transzatlanti közösségbe, s ehelyett ellenségként kezelte.

Makszim Hogyikin, a kormánypárti moszkvai lap szakírója abban látná a megoldást, ha a nagyhatalmak visszatérnének Jalta szelleméhez. 1945. januárjában a már félig-meddig győztes szövetségesek elismerték ugyanis egymás érdekszféráját, és a moszkvai elemző szerint alapjában ez szavatolta a világbékét a 20. század második felében. Persze nem a Szovjetunió akkori érdekszféráját szeretné visszaállítani, de Ukrajna – és Oroszország más közvetlen szomszédainak – esetére alighanem érvényesnek tartja a párhuzamot.