„Németország azt állítja, hogy a béke pártján áll, ám valójában felbátorítja Oroszországot Ukrajna megtámadására. Miközben történelmi bűneit akarja jóvátenni, fontos történelmi tények fölött huny szemet” – olvassuk Peter Pomerantsev ukrán származású, Londonban élő publicista esszéjét a Die Zeitban.

Az elmúlt hetekben rengeteg kritika érte a német kormányt, amiért nem veti erőteljesebben latba befolyását és hatalmát az ukrán–orosz válság enyhítése érdekében. A bírálók, köztük Pomerantsev is, leginkább azt nehezményezik, hogy nem lép fel erélyesebben Putyinnal szemben, annak ellenére, hogy az orosz elnök az európai államok között leginkább Berlintől tart. Komoly felháborodást váltott ki az orosz támadástól tartók körében, hogy Németország megakadályozta, hogy Észtország német fegyvereket küldjön Ukrajnába, és tovább borzolta a kedélyeket, hogy Berlin katonai segítség címén ötezer sisakot ajánlott Kijevnek.

Az elemzők többsége pragmatikus okokkal magyarázza Berlin határozatlanságát. Bill Wirtz a Spectator hasábjain rámutat, hogy Németországban koránt sincs egyetértés az ügyben: a volt nyugatnémet területeken Putyint, az egykori NDK területén viszont az Egyesült Államokat tekintik inkább provokátornak. Vagyis a határozott oroszellenes fellépéssel a kormány alighanem veszítene amúgy sem az eget ostromló népszerűségéből. Arról nem is beszélve, teszi hozzá Wirtz, hogy Németország ki van szolgáltatva az ország gázfelhasználásának közel 40 százalékát biztosító orosz importnak. Bonyolítja a helyzetet, hogy a legnagyobb kormánypárt, az SPD igencsak jó viszonyt ápol az orosz energiacégekkel, egyebek között Gerhard Schrödernek köszönhetően, aki kancellárságának utolsó napjaiban írta alá az Északi Áramlat megépítésének szerződését, majd a vezetéket építő, a Gazprom tulajdonában álló vállalat részvényesi bizottsága elnökének jelölte. (Schröder fontos pozíciót kapott az Északi Áramlat 2-t építő cégben és a Rosneftben is, február elején pedig a Gazprom felügyelőbizottságába jelölték.) Scholz miniszterelnöknek közben komoly fejfájást okoz, hogy a kormánykoalíció második legnagyobb pártja, a Zöldek viszont nem akarják megnyitni az Északi Áramlat 2-t (de közben ellenzik az atomenergiát is, így nem világos, mivel akarnák kiváltani az orosz gázt).

Wirtz mindezek fényében nem tartja meglepőnek, hogy Berlin képtelen határozottan és erélyesen fellépni Putyinnal szemben. Mások kevésbé megértőek, Kalev Stoicescu észt biztonságpolitikai elemző a Tageszeitungban egyenesen azzal vádolja a német kormányt, hogy az orosz gázimporttal a térség biztonságát veszélyeztető orosz politikát finanszírozza.

Pomerantsev elismeri, hogy a német kormány határozatlan fellépésében pragmatikus megfontolások is szerepet játszanak. Berlin még most is azzal áltatja magát, hogy az orosz gázimport pusztán gazdasági kérdés, s figyelmen kívül hagyja, hogy Moszkva geopolitikai célokra használja az energiát, és sakkban tartja vele a németeket, véli Pomerantsev.

Pomerantsev szerint azonban Berlin gyengeségének legfőbb oka nem a gazdasági megfontolásokra vezethető vissza, hanem a német emlékezetpolitikára és politikai kultúrára. Németország még ma is lelkifurdalást érez a második világháborúért és a Szovjetunió megtámadásáért. A Barbarossa-terv miatti bűntudat gátolja Berlint abban, hogy keményebb hangot üssön meg Moszkvával szemben. Sőt, a német történelmi bűnök miatt mintha hallgatólagosan elismerné, hogy Oroszországnak jogában áll befolyási övezetet kialakítani akár Ukrajna önrendelkezésének korlátozása árán. Furcsa módon a német lelkifurdalás az ukránokra annak ellenére nem terjed ki, hogy Hitler elsősorban az ukrán területeket akarta elfoglalni (Németország élelmezése érdekében), és a mai Ukrajna területén pusztított a legtöbbet. A német történelmi emlékezetben az ukránok a náci megszállók szövetségeseként és pribékjeiként jelennek meg, és ezért nem számíthatnak a németek szolidaritására, véli Pomerantsev.