Öt évvel ezelőtt a gyermekkönyv-kiadók nyomornegyedben éltek. A szerzők nem kaptak előleget, hirdetésre nem tellett, a becsvágyó szerkesztők menekültek. Azóta felvirágzott a környék. 

„Nem is olyan rég azt gondolta mindenki, hogy csak olyan szerkesztő foglalkozik gyerekkönyvekkel, akinek a szellemi képességei nem haladják meg egy tizenkét évesét” – nyilatkozta tavaly Marion Lloyd, a Pan Macmillan vezető munkatársa. Azóta saját gyerekkönyv kiadót alapított.

A fordulat akkor következett be, amikor a Harry Potter második kötete akkora sikert aratott, hogy a kiadó részvényeinek értéke egyik napról a másikra 25 százalékkal növekedett. Azóta divatba jöttek a gyerekkönyvek, s a kiadásuk jól jövedelmező üzletággá vált.

Amanda Craig, a Times gyerekkönyv-kritikusa úgy véli, hogy az áttörés magyarázata alighanem a könyvek felnőttekre gyakorolt hatásában keresendő. Miközben a komoly írók hátat fordítottak a történetmondásnak, a közönség változatlanul igényli az izgalmas cselekményt és katarzist kínáló végkifejletet. Georgia Byng, a nálunk is hódító Molly Moon sorozat írója pedig arra emlékeztet, hogy a régi tündérmesék annak idején felnőtteknek szóltak, s valószínűleg ezért olyan népszerűek a mai gyerekkönyvek is a felnőttek – és nem csak az anyukák és apukák – körében.

De hogyan vélekednek a komoly kritikusok? Richard Jenkyns, a klasszikus tradíció professzora az Oxfordi Egyetemen úgy véli, hogy J. K. Rowling és Philip Pullman, a Sally Lockhart trilógia szerzője „jó, de túlértékelt írók”. „A korábbi gyerek-klasszikusoktól eltérően valamivel idősebb korosztályt céloznak meg, és filozófiájuk kissé együgyű.”

A valamivel idősebb korosztályt ez nem zavarja.