„Lehetséges, hogy az Oroszország elleni szankciók újabb katonai agressziót provokálnak? Oroszország a minap már megemelte a nukleáris készültségi szintet, amit az atomfegyverek bevetésével való burkolt fenyegetésnek tekinthetünk. Ha a szankciók veszélyeztetik a létét, a rezsim védekezni fog” – olvassuk a Lawfare biztonságpolitikai magazinban Henry Farrell politológus recenzióját Nicholas Mulder történész A gazdasági fegyver – a szankciók alkalmazása a modern háborúban című január végén megjelent monográfiájáról.
Mulder könyve a gazdasági szankciók és blokádok történetét vizsgálja elsősorban a két világháború közötti időszak tükrében. A gazdasági kapcsolatok és a hadviselés a 19. századig általában szigorúan elváltak egymástól. A háborút államok összecsapásának tartották, a kereskedelmet viszont a civil élet részének, és ezért (néhány kivételtől eltekintve) a hadban álló felek gazdasági kapcsolatai zavartalanul folytak, sőt, az is előfordult, hogy kölcsönt folyósítottak egymásnak. Az első világháborúban Nagy-Britannia és Franciaország azonban fegyverként használta a gazdasági szankciókat: Németországot és szövetségeseit blokád alá vették, azt remélve, hogy térdre kényszerítik őket, ha elvágják a nyersanyagoktól, a kenyérgabonától és a nemzetközi pénzpiacoktól. A gazdasági szankciók alkalmazása a háborús agresszorokkal szemben a Népszövetség alapító okiratának is része lett.
A két világháborúban a gazdasági szankciókat a hadviselés humánusabb, vagy legalábbis vértelen eszközének tekintették. Moulder könyvében rámutat, hogy a gyakorlat gyakran rácáfol erre, hiszen leginkább a civil lakosság szenved a szankcióktól. Moulder számításai szerint Közép-Európában az első világháború során három-négyszázezer, az Ottomán Birodalomban félmillió életet követelt a blokád. (Igaz viszont, hogy a gabonahiány miatt Németországban legalább hétszázezer ember halt éhen, ámbár javarészt már a fegyverszünet után.)
Ráadásul a gazdasági szankciók gyakran éppen ellentétes hatást váltanak ki, mint alkalmazóik várnák. Az idealistábbak egyenesen azt remélték, hogy a szigorú gazdasági szankciókkal elkerülhető a fegyveres összecsapás. Mulder könyvében arra világít rá, hogy általában nem így történt. Néhány kisebb konfliktust meg lehetett akadályozni szankciókkal, ám az igazán komoly esetekben nem sokat értek. A gyakran szelektíven alkalmazott szankciók az erősebb államokat nem tántorították el a fegyverek bevetésétől. Sőt, Moulder úgy érvel, hogy Németország és Japán terjeszkedésében is jelentős szerepe volt a gazdasági szankcióktól való félelemnek: minél nagyobb terület fölött rendelkeznek, annál kisebb a blokád hatása.
Mindebből pedig az következik, hogy minél nagyobb a gazdasági szankciók hatása, annál inkább hajlamos a megbüntetett állam durva ellenlépéseket tenni – vonja le recenziója végén Farrell az ukrán–orosz háborúval kapcsolatos következtetéseket. Attól tart, hogy a harmincas évek autokratáihoz hasonlóan Putyin is még inkább az elszigetelődésre és az önellátásra rendezkedik majd be. Ha pedig úgy ítéli, hogy a szankciók a hatalmát veszélyeztetik, akkor a hitleri Németországhoz hasonló katonai válaszlépéseket tehet, ami egy atomhatalom esetében igencsak aggasztó lehetőség.