„A kommunizmus bukása után Washington drámai hibákat követett el azzal, ahogy Oroszországot kezelte” – olvassuk a libertárius CATO Intézet honlapján Ted Galen Carpenter vezető kutatótól.

És nem ő az egyetlen, aki így látja. Peter Hitchens a Daily Mailben úgy fogalmaz, hogy nem tudja megbocsátani Washingtonnak, amit 1991 után elmulasztott – akkor elkezdhette volna integrálni Oroszországot a jogkövető és szabad országok közösségébe.

Mindketten azzal kezdik írásukat, hogy eszükben sincs mentegetni az Ukrajna elleni agressziót. De mindketten úgy látják, hogy a NATO keleti bővítése szükségtelen volt, hiszen az 1997 óta felvett új tagállamokat nem fenyegette orosz támadás, viszont Oroszországban úgy értékelték a fejleményeket, hogy ha ennek ellenére a szomszédaikkal vagy majdnem szomszédaikkal bővül a szövetség, az ellenük irányul. Madeleine Albright, Clinton elnök külügyminisztere beszámolt róla, hogy a különben nyugatbarát Jelcin elnök igen rossz néven vette a NATO keleti bővítését. Hitchens egyébként az Egyesült Államok egész Oroszország-politikáját vészesen elhibázottnak ítéli. A kommunizmus bukása után ott volt a lehetőség, hogy a Nyugat egy új Marshall-segéllyel jóakaratának adjon kifejezést és önzetlenül segítse Oroszországot. Ehelyett támogatta a volt kommunista káderekből lett oligarchákat, Jelcin elnök pereputtyának szemérmetlen gazdagodását és a pénzen megvett választási eredmények látszatdemokráciáját, csak mert Moszkva nem szállt szembe Amerikával. Most ugyanezt már nem bocsátja meg Putyinnak.

Mind Hitchens, mind Carpenter idézi, milyen súlyos hibának tekintette már a NATO keleti bővítésének első lépéseit is az akkor kilencvenhárom éves George Kennan, az amerikai külpolitika nagy öregje, aki a hidegháború kezdetén a Szovjetunió és a kommunizmus feltartóztatásának politikáját kidolgozta. A New York Timesnak 1998 májusában adott interjújában megjósolta, hogy ez a Kreml Nyugat-ellenes szárnyát fogja erősíteni: „Hátat fordítunk azoknak, akik a huszadik század legnagyobb vértelen forradalmával véget vetettek a kommunizmusnak.” Mai szemmel ennél is sokkal vészjóslóbb, amit ők nem idéznek, de Kennannél hangsúlyosan szerepel: „Egész sor ország védelmére vállaltunk kötelezettséget, holott sem erőforrásainkból, sem szándékainkból nem telik a védelmükre.” És még csak ezután következett a balti államok, Románia és Bulgária, később Albánia, Macedónia és Montenegró felvétele. Robert Gates, aki George W. Bush és Obama elnök alatt is hadügyminiszter volt, emlékirataiban szükségtelennek és provokatívnak nevezte az amerikai csapatok romániai és bulgáriai állomásoztatását, és általában is úgy fogalmazott, hogy 1993 után „csúnyán félrekezelték az orosz kapcsolatokat”.

Ezzel egyidőben az orosz vezetés egyre inkább elidegenedett a Nyugattól, és mint nemrég a Metazinban szó volt róla, Putyin elnök a kifejezetten nyugatellenes szlavofil eszmei hagyományhoz nyúlt vissza. Carpenter minden korábbinál meggondolatlanabbnak látja, hogy a Nyugat nem tervezte újra stratégiáját az új viszonyok fényében, sőt, 2007-ben a NATO ígéretet tett Grúzia és Ukrajna integrálására. Putyin elnök ezt kemény hangon bírálta elhíresült 2007-es müncheni beszédében. Amerika azonban nem hátrált meg, és az ifjabb Bush elnök utolsó hivatali hónapjaiban a Nyugat-barát grúz kormány már biztosra vehette a mihamarabbi csatlakozást. Ekkor az orosz hadsereg leszakította Grúziáról Dél-Oszétiát és Abháziát (Medvegyev miniszterelnök szerint Koszovó függetlensége teremtett erre precedenst). Ezzel Grúzia csatlakozásának befellegzett, hiszen orosz katonák állomásoztak a területén. 2014-ben Ukrajnában tömeglázadás kergette el az oroszbarát kormányt, és Carpenter elismeri, hogy Amerika „döbbenetesen arrogáns módon avatkozott be” az eseményekbe. Victoria Nuland helyettes külügyminisztériumi államtitkár azt latolgatta a kijevi amerikai nagykövettel mobiltelefonon, hogy ki legyen a következő miniszterelnök, továbbá megemlítette, hogy az Egyesült Államok ötmilliárd dollárt költött az ukrajnai demokratikus fordulat intézményeinek támogatására. Ezt követte a Krím orosz annexiója, illetve Luhanszk és Donyeck környékének leválasztása Ukrajnáról.

Hitchens még ma is úgy látja, hogy Kelet és Nyugat végzetes szembekerülése még megakadályozható Európában. „Nem lenne semmi haszna, és mindent elveszíthetnénk miatta” – írja. Carpenter írásának nem ilyen bizakodó a vége. Ő „az amerikai külügyi vezetés rövidlátását és arroganciáját” (is) okolja a sok szenvedésért, amelynek ma tanúja a világ.