„Azt reméltük volna, hogy az amerikai baloldalon lesz, aki szóvá teszi, hogy a BBC és az Amerika Hangja oroszországi betiltása hasonlít a Russia Today és a Sputnik betiltásához. Fontos lenne belátni, hogy amikor a Facebook és a Twitter törli az Ukrajnával kapcsolatos állítólagos álhíreket, ugyanazt a logikát követi, mint az orosz hatóság, amikor tiltja a katonaság harctéri kudarcairól szóló úgynevezett dezinformációt, még akkor is, ha az orosz tiltások sokkal szigorúbbak” – olvassuk Matt Taibbi kommentárját a ScheerPost.com-on.

A baloldali liberális Taibbi nem rejti véka alá, hogy az Ukrajna elleni „különleges műveletet” háborús agressziónak tekinti, amelyre nincs mentség. Az oroszországi cenzúrát, a Facebook és a Twitter korlátozását, a kormányzati propagandával ellentétes hírek terjesztőire kiróható 15 évig terjedő börtönbüntetést, a BBC, a Deutsche Welle és a független orosz hírforrások betiltását pedig a putyini diktatúra ékes bizonyítékának.

Éppen ezért tartja megdöbbentőnek és károsnak a nyugati országokban bevezetett médiakorlátozásokat. Mindenekelőtt azt, hogy az EU rendeletben tiltotta be az orosz állami propagandaadókat, az ausztrál kormány pedig felszólította a közösségi oldalak szolgáltatóit, hogy ne engedjék felületükön megjelenni az orosz propagandát. Taibbi legalább ilyen visszásnak tartja, hogy a Facebook egy ideig kettős mércét alkalmazva megtűrte a Putyin meggyilkolására felszólító bejegyzéseket, és ideiglenesen feloldotta a korábban neonáci szervezetnek minősített Azov zászlóalj tiltását, sőt, kivételesen a horogkereszt használatát is eltűri.

Ezek az intézkedések, hasonlóan az orosz kultúrával kapcsolatos korlátozásokhoz és az orosz sportolók (köztük a paralimpikonok) kizárásához, legfeljebb szimbolikus célokat hivatottak szolgálni. Taibbi azonban az efféle hatást is kétségesnek tartja. Egyrészt megjegyzi, hogy az orosz tartalmak elleni fellépés esetenként a Putyin-rezsim kritikusait is korlátozza. De ennél is nagyobb probléma, hogy a szólásszabadság korlátozása és Oroszország orwelli démonizálása valójában éppolyan propagandisztikus, mint az orosz állami média hozzáállása, és egyúttal a demokrácia hanyatlásának jele. Taibbi szerint mindez ahhoz vezet, hogy a józan, realista hangokat, a békepártiságot, sőt, a szólásszabadság melletti kiállást is fasisztának, de legalábbis Putyin-pártinak nyilvánítják, méghozzá az 1984 szellemét idéző stílusban.

Hozzátehetjük, hogy az orosz adók tiltása aligha állítja meg a propaganda terjedését, hiszen ezt eddig sem közvetlenül az orosz hírforrásokból kapták a nyugati hírfogyasztók. Ha viszont nem lehet hozzáférni az orosz eredetihez, akkor az orosz propaganda terjesztőit sem lehet egykönnyen leleplezni. És persze a propaganda tanulmányozása nélkül nehezebb lesz következtetni Putyin stratégiájára. Arról nem is beszélve, hogy a sajtószabadság korlátozása a Kreml malmára hajtja a vizet. Hiszen a moszkvai propagandamédia eddig is gyakran hívta fel a figyelmet a nyugati cenzúrára, és kiáltott kettős mércét, ezzel is legitimálva a külföldi és a független hazai médiaszereplők korlátozását.

A New York Times Taibbi cikkének megjelenése után néhány nappal publikálta a szólásszabadság megítélésével kapcsolatos friss felmérését. A közvélemény-kutatásból kiderül, hogy az amerikaiak 84 százaléka súlyos problémának tartja, hogy a köznapi életben – a durva bírálatoktól való félelmében – nem beszélhet őszintén és szabadon.