Régen a nagyvállalatok ellenezték az állami szociális programokat. Újabban rájöttek, jobban járnak, ha nem nekik kell fedezniük a munkavállalók magánnyugdíját és egészségbiztosítását.

Amerikában a tizenkilencedik század végétől egyre több nagyvállalat nyújtott dolgozóinak nyugdíj- és egészségbiztosítást. Arra törekedtek, hogy az alkalmazottaknak érdekében álljon sokáig a cégnél maradni.

Amikor a New Deal részeként 1935-ben bevezették a társadalombiztosítást, a nagytőkések hevesen ellenezték az állami gondoskodás kiterjesztését. Azt mondták, hogy Roosevelt lábbal tiporja az amerikai hagyományokat. Hasonló szellemben támadták Johnoson elnök egészségbiztosítási reformját.

„Az üzleti élet szereplői rendszerint ellenzik az állami költekezést, attól tartva, hogy a szociális programok miatt több adót kell majd fizetniük. Azt viszont örömmel veszik, ha az állam átvállalja a munkáltatói terhek egy részét” – írja Clifford J. Levy Pulitzer-díjas újságíró a New York Timesban.

Ma már az üzletemberek egyre kevésbé ellenzik a szociális programokat – folytatja Levy. – Rájöttek ugyanis, hogy sokkal jobban járnak, ha az állam biztosít nyugdíjat és egészségügyi állátást, és nem nekik kell az alkalmazottak drága magánbiztosítását fizetniük.

Bush elnök gyógyszertámogatási reformjának egyik fő támogatója a Caterpillar, Goodyear és hasonló nagyvállalatok szövetsége volt. A csődközeli helyzetbe került General Motors elnöke nagyobb bátorságra buzdította a kormányt abban a reményben, hogy a cég által nyújtott költséges egészségbiztosítást felválthatja az állami gondoskodás.

Az állami szerepvállalás növekedését hagyományosan ellenző republikánus politikusok egy része a nagy költségvetési hiány ellenére is támogatja a szociális programokat.

„A dolog iróniája, hogy az amerikai vállalatok jól járnának, ha bevezetnék a kötelező állami egészségbiztosítást” – idézi Levy Theda Skocpolt, a Harvard dékánját, Clinton elnök társadalomtudósokkal tartott összejöveteleinek egykori résztvevőjét.

A baj csak az – állapítja meg az újságíró –, hogy a növekvő költségvetési hiány gyakorlatilag lehetetlenné teszi az állami gondoskodás kiterjesztését. „A jelenlegi helyzetben a kormánynak nincs más választása, kénytelen ellenállni azoknak, akik több segítséget várnak el. Adóemelés és hitelek felvétele nélkül ugyanis az eddigi kötelezettségvállalásokat is nehéz teljesíteni.”