„A populisták és a technokraták ellentétes nézetei egymást erősítik. A populisták az elbizakodott és túlterjeszkedő elittel szembeni ellenállás bástyájának szerepében tetszelegnek, a technokraták pedig a szakértelemre hivatkozva igyekeznek elhallgattatni a lármázó tudatlanokat. Christopher Bickerton cambridge-i politológus és a New York-i City College politikai filozófusa, Carlo Invernizzi Accetti új könyvében viszont arra világít rá, hogy a populizmus és a technokrácia nem is olyan nagyon különböznek egymástól” – olvassuk a City Journalben Alberto Mingardi libertárius eszmetörténész recenzióját a Technopopulizmus – a demokratikus politika új logikája című könyvről.

Elterjedt nézet, hogy a kortárs demokráciákat a populista és a technokrata elit versengése jellemzi. E megközelítés szerint az egyik oldalon a gazdasági és kulturális elit érdekeit képviselő szakértői kormányzás áll, a másikon pedig a szegényebb és kevésbé képzettek nevében fellépő populista politikusok. Az előbbiek illiberálisnak, irracionálisnak és demagógnak tartják a populistákat, ők viszont azzal vádolják a szerintük elitista technokratákat, hogy nem vesznek tudomást az egyszerű emberek érdekeiről és értékeiről, sőt, semmibe veszik a népakaratot.

Bickerton és Invernizzi Accetti könyvükben rámutatnak, hogy a fenti állítás leegyszerűsítő. Már csak azért is, mert a populisták is szakértőkre hagyatkoznak, és a technokraták is a nép érdekére hivatkoznak. Ezért mindkét irányzatot egyetlen szóval, technopopulistaként jellemzik, s csak abban a tekintetben tesznek közötük különbséget, hogy milyen arányban vegyítik a szakértelemre, illetve a népakaratra való hivatkozást. A szerzők három alapvető technopopulista rezsimet különböztetnek meg. A Tony Blair vezette brit Munkáspártot a pártközpontú, az olasz Öt Csillag mozgalmat az alulról szerveződő, Macron francia elnök En Marche mozgalmát pedig a felülről szervezett, személyközpontú technopopulizmus példájának tekintik (a spanyol Podemos és az olasz Liga a jobb- és a baloldali hibrid technokrata rezsim példájaként szerepel az elméletben).

A gyakran egymással is konkuráló technopopulista mozgalmak mind kritikusak a regnáló elittel és ideológiáival szemben, és magukat a rendszeren felül- és kívülállónak mondják. Azt ígérik, hogy felszámolják a nép érdekét nem kellőképpen érvényesítő, sőt nem is demokratikus intézményeket és az ideológiai megosztottságot. Elvetik az átfogó ideológiai elköteleződést, és pragmatikus problémamegoldónak állítják be magukat. (A könyv másik recenzense, Wolfgang Streeck német szociológus Angela Merkel politikáját tartja a technopopulizmus vegytiszta megtestesítőjének – és egyúttal a depolitizált, ideológiák nélküli politika elrettentő példájának.)

Bickerton és Invernizzi Accetti szerint minden technopopulista abból indul ki, hogy létezik egységes népakarat, és a politikának ezt kell érvényre juttatnia ahelyett, hogy valamilyen kompromisszumot alakítana ki a különböző társadalmi csoportok között. Akár a szakértelemre hivatkozó technokrata, akár a nép egyszerű értékeire hivatkozó populista eszmék vannak túlsúlyban, a technopopulisták ellenségei a pártok közötti versengésnek, sőt, szerintük még a pluralizmusnak is, hiszen ezek közérdeket gyengítő partikuláris, következésképp illegitim érdekeket juttatnak szóhoz. „Ezért gondolják mind a technokraták, mind a populisták, hogy a politikában nem lehetséges az észszerű egyet nem értés. Szerintük nincs a problémáknak különböző – liberális, konzervatív, szocialista – értékeken alapuló, de egyaránt legitim megoldása. Csak jó megoldás létezik vagy rossz, és az utóbbi mindig a tudatlanságból vagy korrupt magánérdekből ered” – írja Mingardi.

Bickerton és Invernizzi Accetti elemzése szerint a technopopulizmus annak köszönheti sikerét, hogy az ideológiák és a társadalmi intézmények iránti bizalom megcsappant. Ezt a folyamatot csak úgy látnák megfékezhetőnek, ha fel lehetne éleszteni a világos programot felmutató és a különböző érdekek kiegyensúlyozására törekvő pártokat. A könyv harmadik kritikusa, Ben Wellings politológus szerint erre kevés a remény, hiszen ez a lakosság aktív részvételét feltételezi, amire a karizmatikus technopopulistákon szocializálódott polgárok nem mutatnak hajlandóságot.