„Egyre mélyebbre süllyedünk. Egyre több intézményünkből vész ki a szabálykövetés, és most a Legfelsőbb Bíróságot is elérte a hullám” – olvassuk régi ismerősünk, Bari Weiss elkeseredett kommentárját arról, hogy a Legfelsőbb Bíróság hivatalából kijuthatott az ebben a stádiumában még titkos dokumentum.
A Legfelsőbb Bíróság félkész anyagait kicsempészni egészen súlyos vétség, és Bari Weiss szerint arra vall, hogy a kultúrharcban már semmi sem szent. Ő különben nem örül a júniusban várható döntésnek, mert úgy számol, hogy tizenhárom konzervatív államban majd teljes tilalom alá helyezik az abortuszt, még a méhen kívüli terhesség esetét sem kivéve, nem is szólva a nemi erőszak következtében előálló terhességről.
A Metazinban már tavaly szó volt róla, hogy efféle döntés várható az ügyben, és akkori szemlénk arra is kitért, hogy az újkori kultúrharc talán legnagyobb szenvedélyt kiváltó és legmegosztóbb témája volt az abortusz szabályozása. Erre utal most Freddy Gray is a Spectatorben. Biztos benne, hogy most aztán majd újra lángra lobbannak a szenvedélyek, és az Amerikát évtizedek óta legmélyebben megosztó kérdés legalább egy időre háttérbe szorítja a kultúrharc frissebb témáit.
Sarah Isgur viszont azt jósolja a Politicóban, hogy azok a szenvedélyek mégsem vetnek majd nagy hullámokat. A demokratáknak – fejtegeti – az őszi kongresszusi választások előtt nem lesz kifizetődő erre koncentrálniuk a kampányban, mert jóllehet az ilyen kampány elősegítené a baloldali, liberális szavazók mozgósítását, félő, hogy elidegenítené a spanyolajkú és fekete bőrű demokrata választók egy részét, ők ugyanis vallásosabbak és konzervatívabbak.
Ámde a New Yorkerben John Cassidy már meg is fújta a kultúrháború harci kürtjét. A Trump elnök idején kinevezett három konzervatív legfelsőbb bíró révén ugyanis szerinte a Legfelsőbb Bíróság „egy konzervatív ellenforradalom eszközévé vált”. És ez még semmi, de azt is állítja, hogy a bírák nem állnak meg itt, hanem további liberális vívmányokat is megtámadnak majd, például a pozitív diszkrimináció intézményeit, az azonos neműek házasságát és a fegyverbirtoklás korlátait. Pedig az amerikaiak többsége ellenzi, hogy visszavonják az 1973-as döntést.
A National Review-ban Alexandra Desanctis igyekszik árnyalni az abortusszal kapcsolatos közvélemény-kutatási adatokat. Elismeri, hogy az amerikaiak mintegy kétharmada helytelenítené a Roe kontra Wade-ügyben hozott döntés visszavonását. Viszont a válaszadók jelentős része nem tudja, mit tartalmaz a döntés, amelynek visszavonását ellenzi. Ha úgy teszik fel a kérdést, legyen-e engedélyezett az abortusz, fele-fele arányban válaszolnak igennel, illetve nemmel. Ráadásul a visszavonás nem az abortusz teljes tilalmával járna, hanem az egyes államok feladatává tenné a művi terhességmegszakítás szabályozását. Továbbá a lakosság csaknem háromnegyede a tizenkettedik hét után nem engedélyezné az abortuszt, és csak 17 százalék támogatja a korlátozatlan abortusz gondolatát.
Az Unherd hasábjain Kat Rosenfield arról elmélkedik, hogy a Roe kontra Wade döntés visszavonása után kétségkívül nagy lesz a bizonytalanság: államonként más-más lesz a szabályozás. Csakhogy az amerikaiak ötven éve egyfolytában bizonytalanságban éltek, mert a Roe kontra Wade ingatag lábakon állt, és a körülötte dúló harcban csak az volt a kérdés, mikor jön el a pillanat, amikor megbukik. A megoldás talán az lenne, hogy a szövetségi törvényhozás alkosson törvényt az ügyben. Csakhogy ez csupán konszenzusos alapon lehetséges, mert az ellenzék a végtelenségig meg tudja akadályozni egy-egy törvény elfogadását a szenátusban, hacsak a szenátorok hatvan százaléka nem dönt a vita lezárásáról, annyi szenátora pedig nem szokott lenni a többségnek. Most a demokraták e szabály eltörlését fontolgatják, de Kat Rosenfield inkább a kompromisszumos utat ajánlja a kultúrharcos helyett.