„A sokszínűség-eskük az 1950-es évek hűségesküire hajaznak” – olvassuk Charles Lipsontól, a Chicagói Egyetem politológus emeritusától a RealClearPoliticsban.

Az Egyesült Államokban egyes egyetemek és vállalatok a sokszínűség, a befogadás és a méltányosság értékeit erősíteni hivatott foglalkozásokat tartanak. A Berkeley Egyetem az oktatói álláspályázatok elbírálásakor külön pontozza, mennyire ismeri a jelölt a fenti értékeket, s mennyire várható tőle, hogy előmozdítja majd érvényesülésüket. Az Illinois állambeli Urbana-Champaign Egyetem dékánja azt tervezi, hogy az előléptetések elbírálásakor a tudományos teljesítmény és a tanítás mellett figyelembe veszik majd a sokszínűség, a befogadás és a méltányosság melletti elkötelezettségét.

Bár egyelőre csak néhány esetről van szó, és nem az állam által előírt követelményről, az eljárás Lipsont még így is az ötvenes évek kommunistaellenes boszorkányüldözéseire emlékezteti. „Akkoriban az antikommunista eskühöz ragaszkodó jobboldal folytatott ideológiai hadjáratot, ma viszont a baloldal teszi ezt” – véli Lipson. Hetven éve ugyanis számos állam egyetemei és közintézményei tiltották a radikális és demokráciaellenes eszmék támogatását, ami a gyakorlatban leginkább a kommunisták kizárását jelentette.

Lipson felidézi George Anastaplo esetét, aki azért nem lehetett ügyvéd, mert nem volt hajlandó az ügyvédi kamara vizsgáján válaszolni arra a kérdésre, hogy kommunista nézeteket vall-e, avagy volt-e kommunista szervezet tagja. Anastaplo nem a politikai nézeteit akarta eltitkolni, már csak azért sem, mert szülei a görög kommunisták elől menekültek Amerikába, ő maga pedig gyűlölte a marxista eszméket. De legalább ennyire ellenezte a véleményszabadság korlátozását. Mint a kamarának kifejtette, az amerikai alkotmány értelmében bárkinek joga van a Kommunista Párt tagjának lenni (a pártot csak néhány évvel később, 1954-ben tiltották be), ráadásul az ügyvédi kamarára egyáltalán nem tartozik a jelöltek politikai irányultsága. Anastaplo nem felelt meg az ideológiai előírásoknak, így nem lett ügyvéd. Tíz éven át pereskedett, és ügyében végül a Legfelsőbb Bíróság döntött. A többségi döntés jogszerűnek ítélte a kamara eljárását, minthogy az Anastaplo politikai nézeteire vonatkozó kérdés – úgymond – jogos közérdeket szolgált. A szólásszabadságra hivatkozó liberális bírák kisebbségben maradtak, hiába hivatkoztak arra, hogy Anastaplo háborús veterán, ezért végképp nem férhet kétség az Egyesült Államok, illetve az alkotmány iránti hűségéhez.

Cikke végén Lipson azon mereng, vajon lesznek-e Anastaplóhoz hasonlóan bátor egyének, akik állásukat kockáztatva elvi alapon kiállnak a véleményszabadság védelmében akkor is, ha amúgy támogatják a sokszínűséget, a befogadást és a méltányosságot.