„A társadalom fokozódó polarizálódása folytán mindkét oldal elégedetlen a türelemre épülő ’unalmas’ liberalizmussal” – fejtegeti Francis Fukuyama a kanadai Hub portál internetes párbeszéd-műsorában.
Fukuyamának a közelmúltban könyve jelent meg arról, hogy növekszik a liberalizmussal szembeni elégedetlenség, és a műsorban Sean Speer torontói politológus az okokról faggatja. Fukuyama mindenekelőtt abban látja az okot, hogy akik a liberalizmus nevében lépnek fel, ellenszenvet váltanak ki, mert eltérnek a szabadelvűség eredeti szellemétől. Elsőnek a Milton Friedman-féle gazdasági neoliberalizmust említi, amely valóságos vallást gyártott a szabadpiacból, és elterjedése révén a féktelen globalizáció motorjává vált, ily módon pedig felelőssé tehető a globalizáció létrehozta egyenlőtlenségekért, a befektetési piac ellenőrizetlenségéért, ami aztán a 2008-ban kirobbant pénzügyi válságban tömegek helyzetét roppantotta meg. De közben a baloldalon is eltorzítják a liberalizmust, mert egyetlen elemét abszolutizálják, nevezetesen, hogy minden ember egyenlő elbánásra jogosult. Mivel ez sohasem valósult meg, ezen a címen igen befolyásos irányzatok elítélik a teljes múltat, valamint a társadalom többségét. Ráadásul a kisebbségek jogainak védelme örvén a csoporthovatartozás alapján ítélik meg az embert, nem magatartása és teljesítménye alapján. Odáig Fukuyama támogatja az identitáspolitikát, hogy a kisebbségek küzdjenek a hátrányos megkülönböztetés ellen. De azt az identitáspolitikát, amely ma dívik, s amely egyes szexuális vagy etnikai csoportok tagjait eleve érdemesebbnek állítja be a többinél, illiberálisnak tekinti.
A liberalizmus tekintélyének hanyatlása mögött más is meghúzódik. Leginkább akkor vonzódnak az emberek a liberalizmushoz, amikor elnyomás alatt élnek, hiszen ki ne szeretne szabad lenni. De ha már megvan a szabadság, sok fiatalnak unalmas a liberalizmus. Úgy érzik, nem ad elég határozott értelmet az életüknek. Küzdeni vágynak valami jobbért és győzni. Ettől még nem válna végzetesen ketté a társadalom, de mint a Metazinban is már másfél évtizede sok szó esik róla, az internet térhódítása is segít egymással szembenálló táborokba terelni a közélet iránt érdeklődőket. Ráadásul a társasági oldalakon vagy ellenőrizetlenül terjednek az uszító tartalmú álhírek és összeesküvés-elméletek, vagy kétes legitimitású ellenőrök szűrik a tartalmakat. Fukuyama itt zavarba jön. Liberális lévén ellenzi a szólásszabadság korlátozását, mégis helyesli a tartalomszűrést. Csakhogy ebben is tanácstalan, mert nem bízná sem az államra, sem a magántársaságokra. Azzal vigasztalja magát, hogy az új technika mindig próbára teszi a társadalmi rendszereket. A nyomtatás felfedezése előzte meg a reformációt, a rádió pedig elsöprő hatású eszközt adott Hitler és Mussolini kezébe. Ebből merész fordulattal arra következtet, hogy a társadalom a világhálós kihívásra is majd csak megtalálja a megoldást.
Alapjában mindenesetre nem az eszközökben és a technológiában látja a társadalmi megosztottság okát, hanem abban, hogy a nagyvárosi elit világszemlélete és életmódja élesen elválik az egyszerű polgárétól. Már az ellentét gazdasági oldalát is kemény diónak tartja, de még inkább a kulturális ellentéteket, amelyek miatt mély bizalmatlanság támadt a két oldal között: mindkettő az identitását fenyegető veszedelmet lát a másikban. Az ember azt gondolná, hogy a mindenkit egyaránt megrendítő válságok, a 2001-es terrortámadások, a gazdasági válság, legutóbb pedig a COVID-járvány majd egyesíti a társadalmat. Hát nem. Egyre csak dagad a kölcsönös bizalmatlanság. És Fukuyama bevallja: „Nemigen látom, végül is mi lehet a megoldás.”
Fukuyama itt is hangoztatja, amiről egy hónapja külön cikket is írt, hogy tudniillik a liberalizmus nem tud meglenni a nemzetállam nélkül, márpedig ez a megállapítás nyílt kihívás a globalista felfogással szemben. Egyszerűen nem hisz azoknak, akik azt állítják, hogy ugyanannyira szívükön viselik bármely távoli nép sorsát, mint a sajátjukét. Igen kevés a valódi világpolgár. Az ember közösségekhez tartozik, és a legnagyobb közösség, amely igen erős érzelmi azonosulást vált ki tagjaiból, a nemzet. De van egy másik, gyakorlatias érve is. Ma is a nemzetállam az egyetlen politikai intézményrendszer, amelyet a polgárok felruháznak az erőszak monopóliumával, hogy fenntartsa a rendet és megvédje a minden embert megillető jogokat. Állam nélkül tehát nincs liberalizmus.