„Nem sérti-e meg Ukrajna a háborús etika alapvető elvét, amely úgy szól, hogy a hadviselő felek kötelesek kerülni a szükségtelen méretű vérontást?” – teszi fel a kérdést Saba Bazargan-Forward kaliforniai filozófus a Daily Nous filozófus-portálon.

A szerkesztő arra kért a hadi etikával foglalkozó négy filozófust, alkalmazzák kutatásaik eredményét az ukrajnai háborúra. Az írások még márciusban jelentek meg, némelyiken látszik, hogy a szerző Ukrajna gyors vereségére számított. Úgy érezzük, hogy gondolataik két és fél hónap elteltével sem vesztettek aktualitásukból, és attól tartunk, hogy még sokáig időszerűek maradnak.

Bazargan-Forward is nyilvánvalóan arra számított, hogy Ukrajna hamar összeomlik, hiszen azt vizsgálja, nem lett volna-e nemhogy észszerűbb, de egyenesen etikusabb is megadnia magát. Az a válasza, hogy nem lett volna. Először is, ha a megtámadott ország katonái a végsőkig kitartanak, azzal nagy árat fizettetnek az agresszorral, és ez eltántoríthatja azt egy következő agressziótól. Másodsorban a lakosság nagyobbik fele azt várta el a katonáktól, hogy szálljanak szembe a támadóval, és civilek tömegei tevőlegesen is részt vesznek a honvédelemben. Ha pedig a civil lakosság többsége vállalja a háború veszélyét, az erkölcsileg legitimálja a honvédelmet. Bazargan-Forward végül megemlíti, hogy felmerülnek más erkölcsi dilemmák is az ukrajnai háborúval kapcsolatban. Például a 2003-as iraki háború után az Egyesült Államok megfelelő erkölcsi helyzetben van-e ahhoz, hogy bírálja Oroszország ukrajnai háborúját? Továbbá milyen erkölcsi kötelességük van Ukrajna megsegítésében azoknak az országoknak, amelyek az orosz termékek vásárlói lévén hozzájárultak a háború finanszírozásához?

Christopher Finlay, aki az észak-angliai Durham egyetemén oktat filozófiát, szintén arra számított, hogy Oroszország gyors győzelmet arat, és azt a kérdést veti fel, erkölcsösen jár-e el ilyen esetben a Nyugat, ha fegyverrel és erkölcsileg egyaránt támogatja a nyilván kibontakozó ellenállást. John Stuart Mill híres 1859-es esszéjére hivatkozva ő is ellenezné, hogy más hatalmak beavatkozzanak egy-egy állam belső konfliktusaiba. Ám ha külső támadás ér egy országot, akkor a nemzeti önrendelkezés jogának érvényesítése érdekében jogos lehet a segítségnyújtás. Az a kérdés, mit választ az ukrán nép többsége: ha a harcot, akkor erkölcsi kötelesség segíteni az ukránokat. Csakhogy mi lesz a hírhedt nácikkal? Nos, őket Finlay szerint nem szabad segíteni, és ezzel a külföld mindjárt az esélyeiket is csökkenti a majdani, szabad Ukrajnában.

Helen Frowe, a Stockholmi Egyetem filozófusa értelmetlennek tartja a mai ukrajnai háborúban a hadietikának azt az elvét, hogy az okozott veszteségnek arányosnak kell lennie a kitűzött céllal. Egyetlen emberélet kioltása sem lehet ugyanis arányos Ukrajna megszállásának elfogadhatatlan céljával. Ugyanez vonatkozik a szükségesség kritériumára. Ennek sincs értelme, ha a cél elfogadhatatlan. Frowe a civil és a harcoló áldozatok közti különbségtételt is elveti az ukrajnai háború esetében. Ugyanis minél több harcost öl meg az agresszor, annál védtelenebbek maradnak a civilek. Amellett sem lenne képtelenség érvelni tehát, hogy az ukrán katonák megölése erkölcsileg még a civilek megölésénél is súlyosabb.

Jovana Davidovic, aki az Iowai Egyetemen és az USA Haditengerészeti Akadémiáján tanít, igen hasonlóan gondolkodik. Az ukrán katonákat egyszerűen nem tekinti legitim célpontnak, ahogy pedig a hagyományos hadi etikából következnék. Nem fogadja el sem azt, hogy egyenlő mércével mérhető a hazáját védő katona és az agresszor, sem azt, hogy a támadó katona csak parancsot teljesít, s nem tudhatja, igazságos háborút vív-e. Hiszen mégiscsak észre kellett vennie, hogy egy másik ország területén harcol. Ha csak az orosz katonák egy kisebbsége szembeszállna az igazságtalan háborúval – írja Davidovic –, annak később nagy jelentősége lenne. A háború után ugyanis megbékélésre lesz szükség, és ebben nagy szolgálatot tennének azok a bátor oroszok – katonák és civilek –, akik szembefordulnak ezzel az igazságtalan háborúval. Két és fél hónap múltán hozzátehetjük, hogy akadnak azért ilyenek. Katonák is, civilek is. Hogy az ukránok és az oroszok mennyit tudnak róluk, az más kérdés.