„Általánosan elterjedt, hogy a közösségi média káros a társadalomra. Lehetséges, hogy ez a helyzet, de a tudományos kutatások meglepően kevés bizonyítékkal szolgálnak” – olvassuk a New Yorker magazinban Gideon Lewis-Kraus esszéjét.

A Metazin immár tizennyolc éve közöl rendszeresen szemléket a közösségi média társadalmi mellékhatásairól. Az elmúlt években gyakorlatilag konszenzus alakult ki arról, hogy a közösségi oldalak véleménygettók kialakulásához vezetnek, ami melegágya az álhíreknek, a megosztottságnak és a radikalizálódásnak. Számos elemző és véleményvezér egyenesen attól tart, hogy az online balkanizálódás a demokráciát fenyegeti.

A téma egyik elismert szaktekintélye, Jonathan Haidt pszichológus-filozófus az Atlantic magazinban megjelent áprilisi esszéjében kísérletet tett a témában született empirikus kutatások szisztematikus összefoglalására. Arra a következtetésre jutott, hogy a közösségi oldalak ártalmaival kapcsolatos félelmeket a kutatások is alátámasztják. Hozzátette, hogy a közösségi oldalakon megjelenő üzeneteket kiválasztó algoritmusok is jelentősen hozzájárulnak a véleménygettók kialakulásához, az előítéletek megerősödéséhez, a durva és megosztó nézetek terjedéséhez. Haidt az internetes fórumok egyik legnagyobb ártalmának azt nevezte, hogy meggyengült az egymásba és az intézményekbe vetett bizalom.

Haidt esszéjének publikálása után a szerző közzétette a szintézis alapját képező több száz oldalas tételes irodalomjegyzéket, amely a kutatás alapjául szolgált, s amelyet több tudóstársával közösen állított össze. Igen ám, csakhogy a benne szereplő forrásokból dolgozó más kutatók Haidttól eltérő véleményre jutnak, írja Lewis-Kraus. Chris Bail, a közösségi médiára specializálódott szociológus például túlzónak és némiképp tendenciózusnak tartja Haidt következtetéseit. Számos kutatás szerint ugyanis szinte alig létezik a szigorú értelemben vett véleménygettó, vagyis olyan online fórum, ahol kizárólag azonos véleményen lévők érintkeznek egymással. Éppen ellenkezőleg: az online közegben szinte mindenki több és sokszínűbb hírforrással szembesül, mint a való világban. Szintén kutatások sorára hivatkozva Bail alaptalannak tartja az álhírekkel kapcsolatos, általánosan elterjedt félelmeket is. Számos felmérés ugyanis azt mutatta ki, hogy az internetes álhíreknek csak nagyon kevesen dőlnek be. Bail vitatja továbbá az algoritmusok által személyre szabott tartalmak torzító hatását is, azt vélelmezve, hogy kutatások szerint az ilyesmi elhanyagolható mértékben járul hozzá a radikalizálódáshoz.

Lewis-Kraus óvakodik attól, hogy igazságot próbáljon tenni a tudósok vitájában. A bárkinek hozzáférhető irodalomlista alapján ezt mindenki megteheti maga, és azon is elmélázhat, hogy ha nem az internet okozza a megosztottságot és a radikalizálódást, akkor micsoda. Mint Lewis-Kraus konklúzió gyanánt megjegyzi, abban azért egyetértés van a tudósok között, hogy a közösségi oldalak káros társadalmi mellékhatásokkal járnak, még ha ennek mértékét vitatják is. Ezért puszta elővigyázatosságból is érdemes lehet megfogadni Haidt javaslatait, amelyek a közösségi média mellékhatásainak kivédését célozzák. Abból például biztosan nem lesz baj, ha a gyerekeket csak egy bizonyos kor után engedjük egyedül hozzáférni az internethez.