„Az illiberális igazságszolgáltatási rendszerben aligha lehet lényegi változást elérni. Talán majd néhány nemzedéknyi idő múlva” – kesereg Angelo Panebianco liberális politológus az Il Corriere della Serában.

Panebianco olyan rendszert tekintene liberálisnak, amelyben érvényesülnek az állampolgárok jogai. Igaz, nemcsak a liberálisok, hanem a konzervatívok, a radikális bal- és jobboldaliak is mind ilyen rendszert tartanának kívánatosnak. Ezért is volt teljes egyetértés a politikában arról, hogy az igazságszolgáltatás reformra szorul. Panebianco úgy fogalmaz, hogy az igazságszolgáltatás színvonala a demokrácia minőségéről állít ki bizonyítványt. Az állampolgárok jogai ugyanis mit sem érnek, ha a sértett fél nem kap gyorsan elégtételt, illetve, ha a gyanúsított nem számít valóban ártatlannak, amíg jogerősen el nem ítélik. Márpedig ezek a feltételek Olaszországban nem érvényesülnek. A perek a végtelenségig elhúzódnak, gyanúsítottakat évekig tartanak előzetes letartóztatásban, majd kiderül, hogy bizonyítékok vagy egyenesen bűncselekmény híján fel kell őket menteni. A hatalmukkal visszaélő vizsgálóbírók ellen nemigen indul eljárás, a bírói szervezetet felügyelő Legfelsőbb Igazságszolgáltatási Tanács tagjait (politikai) „áramlatokhoz való tartozás alapján választják”. Ebből következően nincs egyensúly a vád és a védelem lehetőségei között.

Mi lehet a kiút? – kérdi Panebianco, és fel is vázol két lehetséges megoldást, ezeket azonban mindjárt el is veti. Az egyik szerint a politika tartja ellenőrzése alatt a bírósági rendszert (a nagy nyugati lapokban bevett fordulattal itt Lengyelország mellett Magyarországot említi példaképpen). A másik pedig az abszolút bírói függetlenség, amelyet szintén autoriternek minősít, mert a polgárok ügyei és sorsa felett így egy ellenőrizhetetlen hatalom rendelkezik. Olaszországban előbb – a hidegháború idején – a kereszténydemokrata párt befolyása érvényesült az igazságszolgáltatásban, később viszont a baloldalt támogató bírák túlhatalma. Ezt a két végletet kellene elkerülni ahhoz, hogy Panebianco demokratikusnak nevezhesse az igazságszolgáltatási rendszert, azt azonban nem árulja el, hogyan lenne ez megvalósítható.

A parlamentben most elfogadott reform megtiltja, hogy ugyanaz a bíró hol vizsgálóbíró, hol ítélkező bíró legyen, továbbá előírja, hogy bírák ne vállalhassanak választott közfunkciót, és az államapparátusban se dolgozhassanak, végül pedig, hogy a Legfelsőbb Igazságszolgáltatási Tanács egyarmadát laikus tagok alkossák. Panebianco e rendelkezéseket részben hasznosnak tartja, de nyilvánvaló – állapítja meg –, hogy a lényegen nem változtatnak. Ugyanezek a változások egy népszavazás kérdőívén is szerepeltek, de a referendum az alacsony részvétel miatt érvénytelen volt. Ezzel elbukott az ott szereplő két további javaslat, amelyek közül az egyik megtiltotta volna, hogy bűnismétlés veszélyére hivatkozva előzetes letartóztatást lehessen elrendelni, ami hajmeresztő eredménnyel járhatott volna; a másik pedig olyan időbeli korlátot állított volna a bírósági eljárás elé, amelyet a mai rendszer képtelen lenne tartani, vagyis e rendelkezés nyomán szintén veszélyes bűnözők kerülhettek volna szabadlábra.

Panebianco nem is reméli, hogy a dolgok egyhamar jobbra fordulhatnak, és csak azzal a meglehetősen elvont távlattal kecsegteti az olvasót, hogy majd valamikor a jövőben a politika mégiscsak rákényszerül „az egész alkotmányos rendszernek, a polgári együttélés szabályainak újrafogalmazására”.