„A katonai ütőképesség átalakulása napjaink legfontosabb, ám egyelőre alulértékelt geopolitikai fejleménye” – olvassuk régi ismerősünk, George Friedman írását a Geopolitical Futures honlapján.
A modern hadviselés a nagy államoknak kedvezett. Még a huszadik században is rendkívüli geopolitikai jelentősége volt a méretnek, hiszen a háborúhoz nyersanyagokra, kiterjedt iparra és mozgósítható népességre volt szükség. Méghozzá nagy mennyiségben, hiszen az elhúzódó háborúkhoz folyamatos utánpótlás kellett fegyverből és katonából egyaránt. És persze kellő számú szakképzett mérnök és egyéb, a fegyvergyártáshoz értő szakember. A hadiipar mellett ráadásul szükséges legalább az alapvető termelés fenntartása a háborús időkben. Fontos az is, hogy a nyersanyagkincs, illetve a gyáripar ne egy területen vagy városban koncentrálódjon, hiszen akkor annak az egy területnek az elvesztése végzetes lehet. Nem meglepő, hogy a második világháború utáni évtizedekben csak a nagyhatalmak – eleinte az Egyesült Államok és Oroszország, később Kína – bírtak számottevő katonai potenciállal, írja Friedman. „A kis nemzeteknek nem volt elegendő erőforrásuk ahhoz, hogy átfogó háborúba bocsátkozzanak.”
Mára azonban átalakult az ütőképesség. Mint Friedman rámutat, a technológia fejlődésével egyrészt sokkal könnyebb nagy hatótávolságú csapást mérni – régebben tankok, nehéztüzérség és bombázók kellettek hozzá, ráadásul ezeket is meglehetősen alacsony találati pontosság jellemezte. Ma a precíziós műszereknek köszönhetően sokkal könnyebben célba juttatható, kis méretű csapásmérő eszközök állíthatók hadrendbe. Ezek előállítása nagyobb szaktudást, viszont jóval kevesebb erőforrást igényel. A drónok és egyéb robotizált fegyverek és felderítő műszerek terjedése az emberigényt is csökkenti.
„Minél elmaradottabb a rendszer, annál több erőforrást igényel a működtetése. A hadviseléshez már nem szükséges nagy népesség, sem jelentős nyersanyagkészlet”, írja Friedman. Sőt, a technológiai tekintetben fejlett országok jelentős geopolitikai tőkét kovácsolhatnak a hadiipari fejlesztésekből. Friedman példaként Izraelt említi. Függetlenségének elnyerése óta Izrael a semmiből hozta létre a világ egyik legfejlettebb hadiiparát és hadseregét. Ezzel nemcsak saját biztonságát erősítette meg, hanem térségbeli befolyását is, sőt, a modern fegyverek exportjának köszönhetően jelentős globális katonai szereplővé vált.
Cikke végén Friedman természetesen megemlíti az orosz–ukrán háborút is. Az orosz agresszió legnagyobb tanulsága, hogy a többszörös túlerő sem sokat ér a fegyverzet és létszám tekintetében egyaránt kisebb ellenféllel szemben, ha az modernebb technológiát használ. Bár egy elhúzódó háborúban aligha győzhet, Ukrajna a fejlett nyugati fegyverek segítségével mindenesetre megakasztotta a tűzerőt és állományát tekintve a többszörös túlerőben lévő orosz haderőnek jelentős veszteségeket okozott. Ez elsősorban az olcsón és gyorsan előállítható páncéltörőknek és a modern felderítő eszközöknek köszönhető.
Azt persze Friedman is elismeri, hogy a kis országok katonai előnye csak addig tart, amíg a nagyhatalmak nem váltanak stratégiát. Hiszen ők is modernizálhatják arzenáljukat. Sőt, akár anélkül is jelentős eredményeket érhetnek el – tehetjük hozzá. Az orosz hadsereg hiába elavult, tűzerőfölényét kihasználva rommá lőheti az ukrán városokat. Ez a jelentős fenyegetési potenciál pedig geopolitikai befolyást eredményez. Ahogyan az elmúlt évtizedekben indított amerikai külföldi katonai akciók példája is mutatja, a nagyhatalmak még akkor is nagyhatalmak maradnak, ha tartósan nem képesek uralmuk és ellenőrzésük alatt tartani kisebb és elmaradottabb országokat.