„Hát soha nem lesz vége az ostobák szocializmusának?” – kérdezi a maga alapította irodalmi lap, a La Règle du Jeu hasábjain Bernard-Henri Lévy.

Ostobák szocializmusán persze az antiszemitizmust érti, August Bebel egykori német szociáldemokrata vezér nyomán, aki csakugyan többször alkalmazta ezt a kifejezést. Igaz, mint maga is elismerte, egy osztrák liberálistól, Ferdinand Kronawettertől vette át, aki az 1880-as években megerősödő bécsi antiszemita mozgalom tipikus alakjához, a „bécsi ostoba fickóhoz” társította. Lévy a korai szocialisták körében divatos antiszemitizmus elítélőjét látja Bebelben, valójában Bebel hibás, ugyanakkor azonban hasznos jelenségnek tartotta az ostobák antiszemitizmusát, mert azt gondolta, hogy ha a zsidó tőkést gyűlölik, akkor előbb-utóbb a tőkés rendszert is meg fogják gyűlölni.

Bebel és a neki tulajdonított szállóige arról jutott Lévy eszébe, hogy a legnagyobb francia baloldali párt, a Lázadó Franciaország frakcióvezetője 38 képviselőtársának támogatásával Izraelt elítélő határozattervezetet nyújtott be. Ebben szándéka szerint a törvényhozás azzal vádolta volna Izraelt, hogy apartheid rendszert működtet. A faji elkülönítés egykori dél-afrikai rendszerében fehérek és feketék nem házasodhattak, szerelmi kapcsolatot sem tarthattak fenn, külön területeken kellett lakniuk, voltak fehéreknek fenntartott parkok, buszok stb. Izraelben természetesen semmi ilyesmi nincs – állapítja meg Lévy. Ellenkezőleg, a kétmilliónyi arab lakost nem korlátozza az állam a jogaiban, a zsidó lakosokkal való kapcsolattartásban, a Legfelsőbb Bíróságnak arab tagja is van, az arab pártok képviseltetik magukat a parlamentben, és most éppen a mérleg nyelvének szerepét töltik be az egyenlő erejű szembenálló táborok között. Ráadásul a javaslat e teljesen alaptalan, habár baloldali körökben elterjedt diagnózis alapján gazdasági szankciók alkalmazására szólított volna fel Izraellel szemben. Úgy látszik azonban, valaki rájöhetett, hogy az anticionizmus még a jogszabályokkal is szembemegy, és gyorsan lekerült a szöveg a parlament honapjáról.

Ez azonban nem nyugtatja meg Lévyt, mert az eset nem egyedülálló. Július közepén, amikor megemlékeztek a hírhedt nagy párizsi razziáról, amelyben tizenháromezer zsidót gyűjtöttek össze egy kerékpárstadionban, hogy aztán náci koncentrációs táborokba deportálják őket, a baloldali frakcióvezető valamiért csak azt mulasztotta el megemlíteni emlékezésében, hogy az illetők zsidók voltak. Amikor Nagy-Britanniában az Izrael-ellenessége miatt sokat bírált Jeremy Corbyn munkáspárti vezért 2019-es választási veresége nyomán leváltották, a Lázadó Franciaország vezére, Jean-Luc Mélenchon a CRIF nevű francia zsidó ernyőszervezetet tette felelőssé a történtekért. Erre corbyni elhajlással vádolták, pedig Lévy szerint csak hű maradt a szocialista mozgalom antiszemita hagyományához. Jules Guesde, a francia marxista szocializmus első nagy alakja köreiben mindennapos volt a meghatározás: „köztársaságiak, szocialisták és antiszemiták vagyunk”. Jean Jaurès, a francia szocializmus bálványa is úgy fogalmazott, hogy „a zsidó faj a haszon lázában ég” és „az ősi katolikus faj szocialistáinak” dolga, hogy véget vessenek a társadalmi igazságtalanságoknak. A szocialista Ferdinand Buisson, aki a francia–német megbékélés ügyében kifejtett tevekénységéért 1927-ben megosztott Nobel-békedíjat kapott, a harmincas évek elején azzal vádolta a konzervatív Georges Mandelt, hogy „mint minden zsidó, a háború híve”. A radikális Yvon Delbos, a népfront-kormány külügyminisztere, a harmincas évek második felében úgy fogalmazott, hogy „a mindenütt üldözött zsidók a világháborúban keresik a megváltást”. Paul Faure, a Szocialista Párt vezére pedig azt mondta Léon Blumról, a népfrontkormány miniszterelnökéről, hogy „kész megöletni bennünket, mint minden zsidó”.

Szép dolog a hagyomány, de nem az ostobák szocializmusáé. Ezzel ideje lenne szakítani – zárja fejtegetését Bernard-Henri Lévy.