„A Cukurs-féléknek még ma is sok csodálójuk akad” – állapítja meg Mark Mazower történész a Times Literary Supplement hasábjain megjelent könyvszemléjében.
A szóban forgó tényfeltáró mű szerzője, Linda Kinstler újságíró, lett emigránsok gyermeke. Akkor kezdett komolyabban érdeklődni a háborús idők iránt, amikor megtudta, hogy apai nagyapja tagja volt az Arājs kommandónak, amely a Gestapo segédcsapata lévén tömeggyilkosságokat hajtott végre a német megszállás éveiben. A több száz fős kommandó második embere, Herberts Cukurs híres pilóta volt, aki a háború után elmenekült a felelősségre vonás elől, és Brazíliában telepedett le. Izraeli titkos ügynökök 1965-ben átcsábították Uruguayba, és kivégezték. Kinstler a nagyapjáéval együtt ezt a történetet is feldolgozta, továbbá tíz országra kiterjedően megvizsgálta, milyen nehézségekbe ütközik nyolc évtized múltán a korabeli bűncselekmények felderítése.
Összességében persze pontosan tudjuk, mi történt Lettországban 1941-ben. Ekkor a nácik még nem határozták el, hogy a teljes zsidóság kiirtására törekednek. Igaz, Lengyelországban már 1939-ben is szörnyű tömeggyilkosságokat követtek el, de az első tízezres nagyságrendű tömeggyilkosság színtere a Szovjetuniótól elfoglalt Kamenyec Podolszkij volt, ahová Magyarországról tizennyolcezer olyan zsidót toloncoltak ki 1941 augusztusában, aki nem tudta igazolni magyar állampolgárságát. A terület náci parancsnoka, Friedrich Jeckeln SS-tiszt döntött úgy, hogy valamennyiüket meg kell ölni. Ezek után áthelyezték a Baltikumba, ahol felállíttatta a rigai gettót, és elrendelte 26 000 lakójának meggyilkolását. Erről a két tömeggyilkosságról Timothy Snyder azt írja, hogy a 41–42 telén elhatározott „végső megoldás” fontos „előtanulmányai” voltak. Az Arājs kommandó tevékenyen részt vett összesen mintegy 30 ezer rigai zsidó meggyilkolásában, és tanúvallomások maradtak fenn arról, hogy Cukurs több tömeggyilkos jelenetnél jelen volt. Lettországban emlékmű őrzi a meggyilkoltak emlékét. Egyúttal azonban Cukursnak is kisebbfajta kultusza keletkezett.
Családja azt kérte a főügyésztől, hogy tisztázza őt a vádak alól. Ez meg is történt. A főügyész megállapította, hogy nincs közvetlen bizonyíték Cukurs ellen. És csakugyan: harmincezer tanú már nyolcvan éve halott. Akadt néhány túlélő, de a vizsgálat idejére ők is elhunytak. Gyermekeik vallomása nem bizonyult eléggé meggyőzőnek. A megmaradt helyi zsidó közösség fellebbezett a végzés ellen, de a beadványt elutasították. Ezt a történetet Mazower kafkainak minősíti.
Ha azonban Cukursot történetesen csakugyan nem terhelné személyes felelősség a tömeggyilkosságokért, az Arājs kommandó parancsnokhelyettesének kultusza akkor is megdöbbentő lenne a demokratikus Lettországban. Márpedig Liepājában, Cukurs szülővárosában „Az ártatlanság vélelme” címmel 2005-ben kiállítás nyílt életéről, bizonyos borzalmakat persze tapintatosan mellőzve. 2014-ben ugyancsak ott, Lettország harmadik legnagyobb városában bemutattak egy Cukursról szóló musicalt, amely arról szólt, hogy ez a jószándékú ember még meg is mentett egy zsidó kisfiút, miközben az apát – persze mások – szökés közben lelőtték. Mintha Rigában szökni kellett volna a zsidó embernek ahhoz, hogy megöljék. Az agyonlőtt apa különben negatív szerepet kapott a történetben.
Cukurs kultusza nem egyedi eset. Az idén, kétévi Covid-szünet után ismét megtartották Rigában az immár hagyományos március 16-ai felvonulást, amelynek résztvevői a nácik oldalán harcoló lett légió emléke előtt tisztelegtek. 1998-ban a parlament hivatalos ünneppé nyilvánította ezt a dátumot, de később, a NATO-hoz és az Európai Unióhoz való csatlakozás előtt az erről szóló határozatot vissza kellett vonni. A megemlékezések azonban folyatódnak, ha nem is állami ünnepség keretében. Az orosz vezetés – mint az ukrajnai példából is tudjuk – előszeretettel minősíti nácinak ellenfeleit. A lett állam ezt sértő és igazságtalan vádnak találja, és nem látja be, hogy érveket szolgáltat hozzá.