„A populista mozgalmak a jogos elégedettséget és az új kommunikációs technikákat kihasználva több választási sikert is elértek, csakhogy sehol sem tudtak megfelelni a maguk támasztotta elvárásoknak” – írja az UnHerd hasábjain Miquel Vila.
A katalán politológus mindenekelőtt azt mutatja be röviden, mi ad esélyt a populista mozgalmaknak. Ha az ember meg akar rémülni, elég összevetnie a nyugati társadalmak egyre halmozódó problémáit a vezetőkkel, akiknek meg kellene birkózniuk ezekkel. A már-már az unalomig hozzáértőnek hitt technokrata politikusokról kiderült, hogy tanácstalanul állnak az új kihívásokkal szemben.
Nem is véletlen, hogy néhány populista vezető és párt választást tudott nyerni. Vila ide sorolja Boris Johnson bukott brit miniszterelnököt, aki pedig a Brexit hullámain szinte páratlanul nagy választói felhatalmazással kormányozhatott. Más kormányzást azonban nem tudott hozni, mint amellyel szemben a választói rá szavaztak. Ugyanez a sors érte az összes elitellenes mozgalmat is, amelynek az elmúlt nyolc év során kormányra sikerült kerülnie, így Donald Trumpét, a görög Szirizát, valamint Olaszországban a Liga és az 5 Csillag Mozgalom koalícióját. Sok mindenben különböztek egymástól, abban az egyben azonban biztosan nem, hogy nem teljesítették be a nagy várakozást, amelyet választóik fűztek hozzájuk: azt ígérték, hogy valamiképp kiszorítják a liberális elitet a hatalomból és a nép kezébe adják az országot.
A szembeszökő válságjelenségek láttán mindhárom országban nagy esélyt kaptak a protesztpártok, és vezetőik hatékony választási gépezetet tudtak létrehozni. A kormányzás azonban más képességeket és tudást követel. Igaz, a forradalmi ígéretek mindig felhígulnak a kormányzás valóságában. De korunk populistái esetében ennél többről van szó: hozzá sem láttak a különben sem körvonalazott nagy reformokhoz. Trump felmondta a többoldalú kereskedelmi megállapodásokat, amelyek amerikai munkahelyeket fenyegettek, de nem tett semmit az újraiparosításért. A Sziriza azzal győzött, hogy visszautasította az Európai Unió megszorító válságkezelési politikáját, majd mégis elfogadta a segélycsomag feltételeit. Más baloldali populisták már annak ellenére visszavonulót fújtak, hogy még hatalmon sem voltak. A francia „engedetlenek” és Bernie Sanders amerikai szenátor hívei egyaránt a liberális elit mellé álltak, úgymond, a „fasiszta veszéllyel” szemben. A két olasz populista párt pedig végül technokrata miniszterelnököt választott, akit egy még nála is technokratább követett. Hatalmon ugyanis szükség van bürokráciára, az pedig nekik nem volt. Így aztán egyrészt kaotikusan kormányoztak, másrészt a régi elit embereit kellett alkalmazniuk. Ezzel Vilát a kora 13. századi mongol hódítókra emlékeztették, akik elfoglalták Kínát, de a régi mandarin rendszert voltak kénytelenek fenntartani, mert csak háborúzni tudtak, kormányozni nem. Igaz, ha elégedetlenek voltak, lefejeztek pár embert, a populisták esetében pedig hozzá nem értésüket kihasználva a régi elit emberei megbuktatták a kormányt.
Nem elég tehát hatalomra jutni – vonja le a következtetést Vila. Szilárd társadalmi koalícióra is szükség van a kormány mögött, szakértő intézményekkel, társadalmi szervezetekkel, vállalkozói közösségekkel, egyházakkal. Ha ennek eredményeképp több szinten is lesz vezetői képesség, akkor már biztonsággal felhasználhatják a régi bürokrácia szaktudását.
A mai gazdasági nehézségek idején különösen valószínűtlen, hogy eltűnne az elittel szembeni ellenérzés és elégedetlenség. De a dolog ezúttal sem fog jobban elsülni, mert a fent említett feltételek hiányoznak. Csakhogy mások majd tanulnak ebből, és kiépítik maguknak a szükséges társadalmi hátteret. Elitre azonban akkor is szükség lesz a hatékony kormányzáshoz. Kormányra kerülni minden bolond képes. Hanem használni a hatalmat – az már kemény feladat.