„Még hogy a fehér rasszizmus miatt van baj! Ellenkezőleg: Kritikai fajelmélet dolgában világelsők vagyunk!” – száll vitába a Compact Magazinban a fehér bőrű dél-afrikai író, Rian Malan a szintén fehér bőrű baloldali amerikai Eve Fairbanksszel, aki nemrég megjelent könyvében az egykor uralkodó pozícióban lévő fehérekben tovább élő rasszizmust teszi felelőssé azért, hogy Dél-Afrikában nagy a jövedelmi egyenlőtlenség és hogy a fekete közösségek nehezen boldogulnak.

A könyv egyik szereplője a fehér telepes apartheid rezsim rohamosztagosa volt, majd az új rendszerben egyetemi kollégiumot üzemeltetett csak fehéreknek, és ezt az egyetem egészen 2007-ig eltűrte.  Fairbanks szemében ez is azt bizonyítja, hogy a legendás első fekete elnök, Nelson Mandela híres békés rendszerváltása nem számolt le a rasszizmussal. Egy másik szereplő szegény asszony gyermekeként gazdagok fizetős iskolájába járhatott anélkül, hogy tandíjat kértek volna tőle. Időnként úgy érezte, hogy a fehér gyerekek csúnyán néznek rá, de közben a tanárai megkülönböztetett szeretettel támogatták, és amikor válságba került és kábítószerezni kezdett, segítettek kihozni őt a bajból, végül kitüntetéssel végzett, s mindenki tapsolt vagy sírt az érettségi ünnepségen, ahol átvehette a dicsérő oklevelet. Bejutott a híres afrikaans egyetemre, a Stellenbosch-ra, ott is voltak rossz érzései, de végül is sok viszontagság után kitüntetéssel szerzett mesterfokozatot, és elismert kutató, valamint véleménycikk-író lett belőle. Fairbanks szerint ez a történet is a rasszizmus továbbélését bizonyítja – Malan legnagyobb megrökönyödésére.

Márpedig Fairbanks azt írja, hogy a dél-afrikai fehérek óhatatlanul hajlamossá válnak „leplezett vagy leplezetlen kegyetlenségre és faji előítéletességre”. Erre azt a bizonyítékot hozza fel, hogy a zöldségeshez menet gondtalanul elsietnek az ott kéregető féltucatnyi (nyilván fekete bőrű) koldus mellett. Malan szerint Fairbanks olyan képet fest Dél-Afrikáról, mintha még mindig az apartheid rendszer idejét élnénk, és azt ajánlja, hogy a fehéreket „arányos büntetéssel kell sújtani”, mivel felelősek a fekete bőrűek korábbinál semmivel sem enyhébb szegénységéért. Közben még arról fantáziálnak, hogy nincs közbiztonság. Márpedig Malan szerint tényleg nincs. Az apartheid rendszerben évente 140 gyilkost ítéltek halálra. Ma évi 1200 lincselést mutat a statisztika. A lakosok csoportjai maguk végzik ki a garázdálkodó banditákat, vagy akiket banditának néznek, mert a rendőrség tehetetlen. Közben az állam intézményeiben botrányos méreteket ölt a korrupció. Miniszterek és társaik negyvenmilliárd dollárnyi állami pénzt tüntettek el, ebben az ügyben négy éve vizsgálódik egy bizottság. Ez nehezen fér bele a rendszerszintű rasszizmus narratívájába, Fairbanks nem is tesz róla említést.  

Ezek után Malan erős szkepszissel fogadja Fairbanks intelmét: Amerikára is ez vár, ha nem néz komolyan szembe a fehér többség múltbeli bűneivel. A rabszolgasággal, a feketék elkülönítésével, az őslakosság sorsával.

Csakhogy Dél-Afrika Malan szerint szembenézett vele. Minden szinten virul a pozitív diszkrimináció: az egyetemi felvételnél, a munkakörök betöltésénél, a vállalati igazgatóságok és felügyelőbizottságok tagjainak kiválasztásánál törvény írja elő vagy az őslakos-kvótát, vagy azt, hogy előnyben kell részesíteni a fekete bőrű jelentkezőt. Mi több, a részvénytársaságokban tulajdoni hányadot kell fenntartani fekete bőrűeknek. Hogy ezek után egy bányász szakszervezeti vezető felpanaszolja, hogy a fajüldöző rendszer idején legalább működött az állam, az Malan szerint nem írható a fehérek számlájára. Őszerinte is van mit tanulni azonban a dél-afrikai példából. Éspedig azt, hogy a fordított rasszizmus semmi jóra sem vezet.