„Miért tévedtek ekkorát a nyugati szakértők az ukrajnai háborúval kapcsolatban?” – teszi fel a kérdést Taras Kuzio politológus és Ukrajna-szakértő a Geopolitical Monitorban.
Az még csak hagyján, hogy a brit és az amerikai titkosszolgálatok figyelmeztetése ellenére számos elemző még a háború kirobbanása előtti napokban is úgy vélekedett, hogy Oroszország aligha támadja meg Ukrajnát. Elvégre a mozgósítás szolgálhatta volna az elrettentést vagy egyéb politikai célokat is. Ám a szakértők többsége az erőviszonyokkal kapcsolatban is nagyot tévedett. A háború előtt az elemzők magától értetődőnek tartották, hogy Oroszország hatalmas katonai fölényben van Ukrajnával szemben. Az offenzíva megindítása után hasonló magabiztossággal állították, hogy az orosz légierő csapásai és a szárazföldi csapatok túlereje miatt Ukrajna néhány nap alatt térdre kényszerül, az orosz hadsereg beveszi Kijevet és megbuktatja a kormányt. A háború első heteiben alighanem kinevették volna, aki azt jósolja, hogy fél év után Oroszország hatalmas veszteségek után a kezdetben elfoglalt területek egy részét feladva hátrál.
Vagyis lényegében minden lényeges szempont tekintetében tévedtek. „A nyugati szakértők az oroszok haderejét túlértékelték, a katonai korrupció mértékét viszont alábecsülték. Felültek az orosz haderőreformmal kapcsolatos dajkameséknek, eltúlozták az ukrajnai etnikai-regionális megosztottság mértékét, és figyelmen kívül hagyták a 2014 óta zajló ukrán haderőreformot” – írja Kuzio. A nyugati elemzők az orosz és az ukrán állapotokat egyaránt Moszkva szemüvegén keresztül nézték. Nem a propagandának dőltek be, egyszerűen nem volt okuk kételkedni a hivatalos narratívákban. Kuzio utal rá, hogy még Putyin és az orosz hadvezetés sem lehetett tisztában az orosz haderő állapotával. A korrupt és átláthatatlan rendszer minden szereplője abban volt érdekelt, hogy ódákat zengjen a hadsereg harckészültségéről, és eltussolja a súlyos hiányosságokat. Hiába hirdetett a kormány reformot, az arra fordított pénz jelentős részét ellopták, így hát csak papíron létezett a korszerű haderő. Az orosz hadsereg fegyverek tekintetében is rosszul állt, képtelen volt összehangolni az alakulatok mozgását, a szovjet időkből örökölt hierarchikus és központosított döntéshozás is súlyos hátrányt jelentett. Kuzio megjegyzi, hogy az orosz elnök aligha szánta volna rá magát a támadásra, ha valós képe van az orosz hadseregről.
A nyugati elemzők nemcsak az orosz hadsereggel, hanem Ukrajnával kapcsolatban is az orosz narratívákat vették át. Ukrajnát velejéig korrupt államnak tartották, és nem vették komolyan a 2014 óta zajló haderőreformot (pedig annak részeként az ukrán hadsereg komoly nyugati kiképzést is kapott).
Végül pedig a nyugati elemzők kétkedés nélkül elhitték azt a szintén orosz vágyvezérelt narratívát, miszerint az ukrajnai oroszok majd virágesővel fogadják a bevonuló orosz seregeket, sőt fegyvert is fognak az ukránok ellen. Az Ukrajnát alaposabban ismerő társadalomtudósok körében köztudott volt – írja Kuzio –, hogy ez mítosz. Az etnikai és nyelvi hovatartozásból nem következik politikai lojalitás. Mint számos kutatás rávilágít, Ukrajnában (de még a Krímben is) a kulturális értelemben orosz lakosok többsége nem támogatja Oroszország politikáját, nem azonosul Moszkva politikai céljaival, és egyáltalán nem akar Oroszországhoz csatolva élni.
Kuzio elemzésének kézenfekvő tanulsága az, hogy a velejéig korrupt autoriter rendszerek állapota még a rendszert működtetők számára sem ismerhető meg pontosan, és persze az elemzők sem tudnak pontos helyzetértékelést adni róla. De sajnos a demokráciák esetében is előfordul az ilyesmi, mint azt az állítólagos iraki tömegpusztító fegyverekkel kapcsolatos washingtoni casus belli, majd pedig az amerikai intervenció nyomán kitört iraki és szíriai háború példája is mutatja.