„1993 óta minden nyugdíjreform csak vért és könnyeket ígért. És minél nagyobb mértékű a változás, annál nagyobb az ellenállás” – olvassuk a Le Monde-ban Jean-Michel Bezat-tól.
Január 19-én országszerte egymillió ember tiltakozott a nyugdíjkorhatár tervezett emelése ellen (a szakszervezetek szerint kétmillió). A közlekedési dolgozók, a tanárok és az energiaipari alkalmazottak 40-60 százaléka sztrájkolt, és a franciák kétharmada támogatta a tiltakozást. 2019-ben, amikor Macron elnök először próbálkozott a fokozatos korhatáremeléssel, csak 55 százalék állt a tiltakozók mellett. Akkor elmaradt a reform, de nem a tiltakozás, hanem a Covid-járvány miatt. Tavalyi választási kampányában Macron elnök még azt tervezte, hogy csak a 65. életévüket betöltő polgárok mehetnek nyugdíjba. Azóta egy évet engedett ebből, de ez szemlátomást nem volt elég. A tiltakozás két nappal később ifjúsági demonstrációkkal folytatódott, és január 31-ére újabb országos sztrájkhullám várható.
A „60 éves nyugdíjkorhatár” a baloldal követelése volt, de csak a hetvenes évek óta. 1972-ben a kommunista–szocialista egységfront „közös programja” a nők esetében 55, a férfiakéban 60 betöltött életévben jelölte meg a határt. Mire 1983-ban, Mitterrand szocialista elnök idején bevezették, az új korhatár már egységesen a hatvan év felettiekre vonatkozott. Pedig akkor már majdnem 70 év volt a férfiak születéskor várható élettartama, a nőké pedig csaknem 79. A férfiaké azóta 9, a nőké 6 évvel nőtt. De akkor még mindig 2,8 befizető jutott egy-egy nyugdíjasra. 2040-re ez az arány másfélre, 2070-re 1,2-re csökken. 1991-ben a baloldali Michel Rocard miniszterelnök már felvetette, hogy a háború utáni baby boomer-nemzedék lassan nyugdíjas korba érkezik, és két évvel később komoly változások következtek: 62 évre emelték a nyugdíjba lépők minimális életkorát, 37,5 évről 43-ra a járulékfizetés idejét, amely után teljes összegű nyugdíj jár, továbbá a nyugdíjemeléseket nem a fizetések emelkedéséhez, hanem az inflációs rátához igazították.
A mai nyugdíjreform ellen oly hevesen tiltakozó baloldal az elmúlt húsz év alatt sohasem kérdőjelezte meg az akkori változtatásokat, pedig François Hollande elnöksége idején öt évig kormányon volt. Azóta a termékenységi arányszám is csökken, bár még mindig a legmagasabbak közé tartozik Európában (átlagban minden nő 1,8 gyermeknek ad életet). Az egyik ok, hogy egyre későbbre tolódnak a szülések: az anyák átlagos életkora szüléskor 27 év. Emiatt a befizetők és a nyugdíjasok aránya tovább romlik. A korhatár emelése ennek ellenére hatalmas ellenállásba ütközik, s Maÿlis Dudouet a radikális baloldali Basta honlapon azzal érvel, hogy mai árakkal számolva a nyugdíjkassza deficitje csak az állami kiadások kevesebb, mint 3 százalékát tenné ki 2030-ban, ha eltekintenének a reformtól. Szakszervezeti vezetők azt is felvetik, hogy a korhatáremelés a legszegényebbeket sújtja leginkább, mivel ők korán kezdenek dolgozni, nehezebb fizikai munkát végeznek, és hamarabb halnak meg. Erre a Le Monde elemzőjének az a válasza, hogy aki tizennyolc éves kora óta dolgozik, 61 éves kortól nyugdíjba vonulhat. Ellenben azok, akik egyetemre járnak, általában legalább 65 éves korban szereznek jogot teljes összegű nyugdíjra.
A változás néhány szakmát különösen sújt: azokat, ahol kedvezményes nyugdíjkorhatár van hatályban. De itt a változás csak az újonnan munkába állókra lesz érvényes. És a kormány hajlandó alkudozni. A 64 éves kortatárból nem enged, de kész például járulékkedvezményt adni az időseket foglalkoztató munkaadóknak, nehogy a megemelkedő nyugdíjkorhatár miatt sokan elveszítsék állásukat. És főleg: a következő elnökválasztásig még jó négy év van hátra. Vagy most, vagy soha.