„A kelet-európai gettót megjárt felmenőim aligha láthatták előre, hogy amerikai leszármazottjuk a felsőoktatásban nyelvi rendőrséggel találja majd szembe magát” – olvassuk a New York Timesban Pamela Paul jelentését az egyetemi kultúrharc frontjáról.

Az egyetemek mindig is a kultúrharc fontos harcterei voltak, az elmúlt évtizedben azonban egyre inkább aktív hadviselővé váltak. Ráadásul a kutatás és a tudomány szabadságával nehezen összeegyeztethető oldalon szálltak hadba: az illiberális baloldali woke kultúrharc előretolt helyőrségévé és az eltörléskultúra úttörőivé váltak.

Paul beszámolója szerint decemberben nagy offenzívát indítottak, de a támadás hamar kifulladt, és végül kénytelenek voltak visszavonulót fújni. A Stanford Egyetem Az ártalmas nyelvezet felszámolása címen tizenhárom oldalas ajánlástervezetet tett közzé, amelyben 161 kifejezést nyilvánított nemkívánatosnak. Egyebek mellett az „afroamerikai” helyett a „fekete” kifejezés használatát ajánlották, az „öngyilkosságot követett el” helyett az „öngyilkosságban elhunyt”, az „őrületes” helyett a „meglepő”, a „szenilis” helyett a „szenilitásban szenvedő”, a „hülye” helyett az „tompa”, a „feketelistára tesz” helyett a „betilt”, a „fehér kalapos hacker” helyett az „etikus hacker”, a „hajléktalan” helyett az „otthon nélküli személy”, a „prostituált” helyett a „szexmunkát végző személy” kifejezést, a hagyományos névmások helyett pedig a gender-semleges névmásokat. A Paul cikkének címében szereplő „hip, hip, hurrá” felkiáltás azért került feketelistára, pardon, azért tiltották be, mert a zsidókra vadászó német nácik is ezt használták.

A láthatóan nagy körültekintéssel összeállított ajánlást a nagy felháborodás hatására az egyetem vezetése végül levette a napirendről, azt állítva, hogy valójában nem is akarták bevezetni. Paul mindenesetre a nyelvi rendőrség meghátrálásaként értékeli a stanfordi esetet. Mint ahogyan azt is, hogy a Harvard hosszú huzavona után visszavonta döntését, amellyel megfosztotta ösztöndíjától Kenneth Rothot, a Human Rights Watch korábbi vezetőjét (amiért az érintett állítólag Izrael-ellenes kijelentéseket tett). Paul szerint a szólásszabadság hívei fontos csatát nyertek azzal, hogy az M.I.T tanárai nyilatkozatban álltak ki a szólás és a tudomány szabadsága mellett. A Harvardon is visszavonulót fújtak az eltörléskultúra partizánjai, és a Hamline Egyetem vezetése is felülvizsgálta döntését, amelyben arra hivatkozva nem hosszabbította meg egy művészettörténész szerződését, hogy az érintett tanár egy Mohamedet ábrázoló 15. századi képet mutatott be az órán, és ezzel megsértette a próféta ábrázolására vonatkozó iszlám szabályt – s vele a muszlim diákokat.

A haladó szellemű nyelvi rendőrködés csatavesztései mellett a közhangulat is változni látszik – véli Paul. Felidézi, hogy egy friss közvélemény-kutatás szerint az egyetemi diákok is egyre inkább veszélyben érzik a szólásszabadságot, és kétharmaduk fél elmondani a véleményét az egyetemen. Paul utal arra is, hogy az ostoba nyelvi szabályozások a „hópehely-diákok” érdekét sem szolgálják, hiszen, ha az egyetemen nem szerzik meg a képességet, hogy megbirkózzanak az érzékenységüket esetleg bántó kifejezésekkel, akkor az élet sokkal nagyobb kihívásaival még kevésbé tudnak majd elboldogulni.