A politika demokratizálása és a gazdaság liberalizálása. A lengyeleknek, magyaroknak ezzel kellett megbirkózniuk. Oroszországnak ezen felül még birodalomból nemzetállammá is kellett válnia.
2004 tavaszán, a Putyint második elnökségéhez segítő választások után ez a vicc járta Moszkvában: Az egyszerű amerikai még két hónappal a választások után sem tudja, hogy ki ül a Fehér Házban, mi, oroszok viszont már két évvel a választások előtt is tudjuk, hogy ki lesz a Kreml gazdája.
A viccet Lilija Sevcova meséli el akkoriban írt, Putyin puha autoritarizmusa című cikkében. Az orosz politológus és publicista a hetvenes évek közepétől az Orosz Tudományos Akadémia kutatóintézeteiben működött, 1995 óta a Carnegie Endowment for International Peace, egy pártoktól független amerikai think tank moszkvai fiókintézetének vezető munkatársa.
Az orosz politológus kelet-európai mintára képzelte el a rezsimváltást Oroszországban. „Lengyelországban és Magyarországon azzal kezdték, hogy megváltoztatták a játékszabályokat. Új alkotmány és a hatalom megosztása volt a kiindulópont” – mondta egy interjúban.
Sevcova azt remélte, hogy Jelcin képes lesz egy ilyen átalakulást véghezvinni. Ebben a reményében csalódnia kellett. Jelcin utódjával kapcsolatban már nincsenek illúziói.
A liberális demokrácia megteremtése lekerült a napirendről, Putyin második elnökségének időszakát Sevcova szerint az elnöki hatalom és a lassanként konszolidálódó állami bürokrácia közti konfliktus határozza meg. S ebben a konfliktusban „Putyin képviseli Oroszország leginkább nyugatbarát erőit, miközben a bürokrácia konzervatív, hagyományos és archaikus marad”. Ezért „az orosz liberálisok és demokraták” nehéz választás elé kerülnek: „Vagy támogatják Putyin személyes autoritarizmusát, vagy megpróbálják gyengíteni és legitimációjától megfosztani, s ezzel a bürokrácia restaurációját segítik.”
Az orosz liberálisoknak ez a kétlelkűsége jellemzi Sevcova tavaly már második, javított kiadásban megjelent Putyin Oroszországa című könyvét is. „Szemére vetjük Putyinnak – írja –, hogy személyes hatalmat gyakorol, és egyedül akarja meghatározni az ország sorsát. De nincsenek olyan erők az orosz társadalomban, amelyek képesek lennének fenntartani egy egészen új, demokratikus rezsimet. Még a reformerek is a választott monarchiát támogatják.”
A könyv egyik méltatója, Slomo Avineri úgy véli, hogy ezen nem is lehet csodálkozni. Az orosz rezsimváltás kihívása sokkal nagyobb volt, mint amivel a Sevcovának oly kedves kelet-európai országokban szembe kellett nézni.
„Miközben Lengyelország, Csehország és Magyarország a politika demokratizálásával és a gazdaság liberalizálásával viaskodott (ami egyébként nem is mindig jár együtt) – írja Avineri a Haarecben megjelent recenzióban –, Oroszországnak két további feladattal kellett szembenéznie. Meg kellett szabadulnia a részben cári, részben szovjet imperializmus örökségétől, és modern nemzetállammá kellett válnia.”